Ne légy patetikus (képek anyámról)
2007-ben a Novella Könyvkiadó
gondozásában megjelent egy gyűjteményes kötet: Sós kávé [Elmeséletlen női történetek] címmel. A címben nemszerepel,
hogy a kötetben zsidó nők írják le a holokauszttal kapcsolatos, elmondatlan
történeteiket. A szerzők között magam is jelen voltam néhány írásommal. A kötet
megjelenése után Pécsi Kata, aki az írásokat összegyűjtötte és szerkesztette,
közölte a szerzőkkel, hogy egy újabb kötetet tervez, amelynek tárgya az anyák
és lányok kapcsolata, ugyancsak megkerülhetetlenül a holokauszttal összefüggésben.
Első reakcióm erre az volt, hogy
nem! Ebben a vállalkozásban én nem veszek részt.
Később mégis meggondoltam magam,
és vállaltam azt a fájdalmas és keserves feladatot, hogy anyámról, illetve,
hogy kettőnk kapcsolatáról írjak.
Így hát a Ne légy patetikus című írásom, az itt közölt szövegnél némileg
rövidebb változatban szerepel az úgyszintén Novella Könyvkiadó gondozásában,
2013-ban megjelent Lányok,
anyák [Elmeséletlen női történetek II.] című kötetben.
Ne légy patetikus!
(Képek anyámról)
Az otthonomban
egyetlen fotó van elöl, amelyen anyám látható: másfél éves, talán kettő, ott ül
a két nővére között. Álságosnak éreztem,
hogy későbbi fényképeivel vegyem körül magam. Aki végigolvassa a róla
írottakat, talán megérti.
Nincs egy első képem anyámról. Valószínűleg a
születésemtől számított első két-három évben olyan erős volt a vele való
szimbiózis, hogy nem láttam őt tőlem elkülönült lénynek. A fájdalom választott
el tőle először. Vajon valóban emlékszem arra, hogy fekszem a fehér
szanatóriumi ágyban, ők, a szüleim fölém hajolnak, és én vízért könyörgök? Két és fél évesen, az első trepanációs műtétem
után. (Mert már olyan súlyos fokú volt a középfülgyulladás, hogy a koponyám fül
mögötti részét meg kellett lékelni.) Vagy anyám oly sokszor mesélte, hogy úgy
rögződött bennem, mintha emlékeznék?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése