Olvasónaplóféle 2
Daninak
Oroszok,
Zsidók.
A téma kimeríthetetlen.
De én most, ígéretemhez
híven az olvasmányaimról kívánok beszámolni. Azokról, melyeket a bokatörésem
miatt kényszerű szobafogságom idején olvastam.
Tavaly decemberben
elmentem egy Mazsike (zsidó kult. egyesület) által rendezett Anna Ahmatova
estre. (Halálának ötvenedik évfordulóján emlékeztek meg róla.)
A. A. született 1889.
június 23. Bolsoj Fontan, Orosz birodalom
Meghalt
1966. márc. 5. (76 évesen)
Domogyedovo, Szovjetunió
Az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője.
A huszadik század elején, 1912-ben, néhány orosz költő,
köztük Ahmatova, Gumiljov, valamint Mandelstam megalakították az un. akmeista
költői csoportot. Akkoriban a szimbolizmus volt az uralkodó irányzat, velük
szemben az akmeisták visszaállították a jogaiba a „háromdimenziós világot”.
Világosságra törekedtek, kedvelték az egyensúlyt, a pontosságot, és a
harmóniát. „A költő szerintük nem próféta, mint a szimbolistáknál, hanem
’iparos’ akinek magas szinten kell elsajátítania a mesterségét.”
Ahmatova első férje volt Nyikolaj Gumiljov, akit 1921-ben
letartóztattak és agyonlőttek.
Ebből az első házasságából származó fiát 1938-ban
letartóztatták, 10 év kényszermunkára ítélték. 1949 –ben ismét letartóztatták,
és csak 1956-ban szabadult.
Ahmatova versei a húszas évek közepétől már nem jelentek meg.
Erről így írt Anna Ahmatova, (abban a Prózai írások c. vékony kötetben olvastam, ami megjelent magyarul
1989-ben, és akkor meg is vettem):
„A Hessen kiadó „Petrográd” már kész kétkötetesét
megsemmisítették, az ellenem indított háború epizódjellegűből tervszerűvé, és
átgondolttá vált, helyenként elérve a tizenkét fokos, azaz a halált hozó orkán
erősségét. Fordítást…nem adtak. De első, Puskinnal foglalkozó munkámat
megjelentették a Zvezdá-ban. A tilalom
csak a verseimre vonatkozott. Ez a kendőzetlen igazság”. 1961 november
Ahmatova talán
legmegrendítőbb verse, elbeszélő költeménye a Rekviem.
„Előszó helyett
A rettentő jezsovi években* tizenhét hónapot töltöttem a
leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. Akkor a
mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet,
felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva, – mert ott mindenki
suttogva beszélt – azt kérdezte tőlem:
–
Meg
tudná ezt írni? És én azt feleltem:
–
Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel
arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.”
*(Jezsov a Szovjetunió belügyi
népbiztosa, NKVD, 1936. szept-1937. január, előtte a belbiztonsági szervek
Cseka, GPU, majd KGB néven üzemelt, hírhedt vezetői Jezsov előde Jagoda, utóda
Berija Sztálin haláláig. Mindhármukat
különböző indokok alapján kivégezték.)
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher
Elítéltek ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük…
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták,
Egy-egy sötét rabkocsi megállt…
Tizenhét árva hónapom!
Fiam hívogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Majd következik az Ítélet,
végül az Epilógus-
Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérré válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,
kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén….
1935-1943”
Hallottam Ahmatovát a Youtubon a
Rekviemet elmondani, ilyenkor rácsodálkozik az ember, hogy milyen szép az orosz
nyelv.
Más: Kurtág György megzenésítette a
Rekviemet.
*
Megjegyzés: az orosz kultúra
hihetetlenül gazdag. De nem akarok itt most ismeretterjesztést végezni.
Feltételezem, hogy a 19. századi nagy irodalomról tanultatok valamit gimnáziumi
éveid alatt.
A múlt század 10-es, 20-as éveit
ezüstkorként említették. Az októberi forradalom és az előtte lévő időszak nagy
lendületet adott nemcsak az irodalomnak, hanem a képzőművészeteknek, a filmnek,
színháznak, balettnak is.
Az 1910-es, 20-as években sokféle
modern irányzat működött párhuzamosan. Az
irodalomban, költészetben: szimbolisták, akmeisták, futuristák, köztük a nálunk
legismertebb Majakovszkij (sokoldalú,festő, plakátkészítő, karikaturista, költő,
filmkészítő, esetenként színész.) 1930. ápr. 14.-én, 36 éves korában öngyilkos
lett. Az októberi forradalom után több baloldali, illetve proletárírókat tömörítő
szervezet működött. Majakovszkij, mivel támadások érték, jobb meggyőződése
ellenére az egyik ilyen szervezetbe belépett.
Ennek a korszaknak a költői-írói
közül többen öngyilkosok lettek, többeket megöltek.
Öngyilkos lett Marina Cvetajeva, szertelen természetű, viharos és nehéz életű költőnő, egyetlen irányzathoz sem tartozott, kortársai szerint ő volt a
korszak legnagyobb költője.
1940-ben megölték Iszaak Babelt.
Iszaak Babel, született
1894. július 13.
Meghalt 1940. január 27. Tarkón
lőtték.
Odessza zsidó negyedében született és
nevelkedett.
Legismertebb művei: A lovashadsereg (1921) és az Odesszai történetek.
(Egy újabb név: Sinkó Ervin, fiatalon a magyar kommün egyik szereplője, már emigrációban megírta a történtekről a saját
szubjektív verzióját Optimisták címmel.
1935-37-ben, miután Nyugat- Európában
nem talált kiadóra, Moszkvában próbálkozott.
A Szovjetunió iránti naiv elképzeléseivel szemben a mérhetetlen
bürokráciával, gyávasággal, Sztálin személyi kultuszával találkozott. Naplót
vezetett a Moszkvában töltött évekről, ebből született meg 1953-ban az Egy regény regénye.
Moszkvában egy ideig egy fedél alatt
laktak ő és felesége Babellel, és megtapasztalta, hogy a neves író fél. Mintha
eleve megsejtette volna, mi vár rá.
1936. április 8.-i feljegyzésének
címe: „Kezdem megérteni Babelt.” És idézi: „A Moszfilm szcenárióit javítgatom,
a Moszfilm szcenárióihoz írok dialógusokat, nap nap után hülye
filmszcenáriumokat olvasok és írok róluk referátumot. Mindent, csak nem í r n
i, még kevésbé publikálni. Most már érti, miért?”
Mégis, 1939-ben új novellaciklust
készül megjelentetni, májusban azonban koholt vádak alapján letartóztatták,
kéziratait elvitték, megsemmisítették.
S.E. már csak Jugoszláviában, a
negyvenes években értesült Babel haláláról, akit japán kémként végeztek ki.
1954-ben rehabilitálták.
Néhány nevet még meg kell említenem. Borisz Paszternak elsősorban költő
volt, de híressé a Zsivágo doktor
című regénye tette, irodalmi Nobel díjat kapott, de nem engedték ki, hogy
átvegye.
Mihail Solohov: Nobel díjas, Csendes Don című regénye világhírű.
Mihail Bulgakov: Semmilyen irodalmi csoportosulásnak nem volt tagja. A szovjetrendszerben
úgy nevezett útitárs volt. Orvosi egyetemet végzett, néhány évig vidéken
orvosként praktizált, majd kizárólag az írásra adta a fejét. Sokoldalú szerző
volt, prózai és drámai műfajokban. A
Mester és Margarita c. regénye már csak halála (1940-ben, betegségben hunyt
el) után jelent meg, 1966-67-ben, folyóiratban.
Ha egyszer lesz időd elmélyült
olvasásra, a M. és M.-et mindenképp érdemes elolvasnod. Rendkívüli könyv. Több
dimenzióban játszódik.
Ilja Ehrenburg.
Prózaíró és újságíró. Hosszú időn át
élt külföldön, ifjú korában, majd később is Párizsban. Tudósított a spanyol
polgárháborúról, majd a második világháborúban a Vörös Hadsereg különböző
frontjairól. Túlélte a harmincas évek tisztogatását.
A háború után Vaszilij Groszmannal Fekete
könyv címmel közösen írtak a zsidók elpusztításáról a második
világháborúban, a Szovjetunió nácik által elfoglalt területein, valamint a
lengyelországi haláltáborokban. Könyvük a SzU -ban nem jelenhetett meg, New
Yorkban adták ki, 1981-ben.
Alekszander Szolzsenyicin: az Ivan Gyenyiszovics
egy napja c. novellában először lehetett olvasni a kényszermunkások
sorsáról a Gulagon. A novella
Magyarországon is megjelent, nagy szenzációt keltett. Szolzsenyicinnek több
regénye jelent meg, megírta a Gulag
szigetcsoport című könyvét, ezért Nobel díjban részesítették, ám emiatt
megfosztották szovjet állampolgárságától és kiutasították a SzU-ból. (De már
nem ölték meg!)
További kitérővel már nem terhellek,
noha lenne még miről írni, például a 10-es-20-as évek festészetéről, amely
rendkívül gazdag és izgalmas.
Tavaly volt itthon egy kiállítás a
Nemzeti Galériában, A művészet forradalma/Orosz avantgard az 1910
-1920-as években. Ezt eléggé el nem ítélhető módon elmulasztottam megnézni.
A gyűjtemény létrejötte, sorsa sem akármi. Magáról a kiállításról és a kapcsolt
információkról nincs személyes élményem, csak annyit tudok, amennyit az
internetről szedtem le.
Mindenesetre tény, hogy azt a
hihetetlen sokszínűséget, színek és formák gazdagságát, amely ezen a
kiállításon megjelent, a húszas évek végén lezárta az u.n. proletkult, majd
később megjelenik a szoc. reál, az unalom és primitívség korszaka, hát erről
van személyes emlékem, élményem.
De vissza az olvasmányaimhoz.
Ahmatova már említett könyvében van
egy hosszabb fejezet Oszip Mandelstamról, aki benne volt az akmeista
csoportban, és akihez fiatalkoruktól kezdve Mandelstam haláláig jó barátság
fűzte. Sőt, azon túl is, M. feleségéhez, Nagyezsdához.
Oszip Emiljevics Mandelstam
Született
1891. január 15. Varsó, Orosz Birodalom
Meghalt: 1938. dec. 27. (47 évesen)
Vlagyivosztok, Gulag,
Szovjetunió.
Mandelstam zsidó volt, de ez nem
jelenik meg a költészetében.
Ahmatova után kezembe vettem
Nagyezsda Mandelstam: Emlékeim c. kötetét,
(Párizsban 1982-ben jelent meg, itthon 1990-ben. Gondolom, akkor vettem
meg. El is olvastam, arra emlékeztem, hogy milyen iszonyúan nyomasztó, de
nyilvánvalóan hiteles képet festett a Szovjetunióról.)
Nagyezsda M. könyve a férje első
letartóztatásával kezdődik, illetve az 1934. május 13.-14. virradó éjszakai
házkutatással.
Íróról lévén szó, kéziratokat
keresnek.
Mandelstam „az elsők között volt,
akiket egyéni megfigyelés alatt tartottak: már huszonháromban eldőlt, hogy hol
a helye az irodalomban, mikor kihúzták a nevét minden lap munkatársainak
listájáról, és ezért már a húszas években hemzsegtek körülötte a besúgók…”
Mandelstam verseiben kifejezte
undorát, erkölcsi megvetését a sztálini rendszerrel szemben.
1931-ben írta a
Dicsőség-harsogó
jövendő századok
című versét.
„Dicsőség-harsogó jövendő századok
s egy új magasztos emberfaj miatt
elvették tőlem az atyai dáridók
víg serlegét s a méltóságomat.
Ez a farkasölő eb-éra letepert,
de vérem szerint farkas nem vagyok,
gyűrj inkább engem a szibériai
sztyepp
kabátujjába, mint egy sityakot, –
hogy gyáva korcsokat s szennyet ne
lássak én,
s kerékbetört és véres csontokat,
s mint csillagok a kék rókák felém
éjente szűz fénnyel ragyogjanak.
Vezess az éjbe, hol a Jenyiszej
folyik,
s eléri a fenyő a csillagot,
mert farkas nem vagyok se vér, se
szív szerint,
s csak egyenrangú gyilkolhat meg
ott.”
Hogy ezt megértse valaki, nem kell
versértőnek lennie.
1933-ban írta azt a verset, ami miatt bajba
kerül. Három magyar költő fordította le.
Én most a Papp Gábor Zsigmond
fordítását idézem.
„Ez a föld minekünk nem anyánk…
Ez a föld minekünk nem anyánk, se
hazánk,
elakad panaszunk, ha kinyitjuk a
szánk,
ha egy szó kiszivárog esetleg–
már a Kreml-belivel fenyegetnek.
Rövid ujjai hernyók, mind ragacsos,
szava szent: fölemel vagy a sárba
tapos.
A bakancsai lakhelyet adnak
kacagó bajuszú rovaroknak.
Körülötte sovány-nyakú szolgahad áll,
csupa báb, akit kénye szerint
dirigál.
Egyik szűköl, dorombol a másik,
amíg ő morog és hadonászik.
A parancsszava mint kalapács
le-lecsap,
összetör koponyát, nyakat és karokat.
S ha akasztat – az ám a nagy ünnep:
kaukázusi melle feszülhet.”
Gondold el, akkor már Sztálin legalábbis
félisten.
Kaukázusi: Tudnivaló, hogy Sztálin
grúziai, eredeti neve: Joszif Visszarionovics Dzsugasvili.
Mandelstamnak két verseskötete jelent
meg magyarul, az első Csillapíthatatlan
szavak címmel, 1975-ben a Magvető Kiadó gondozásában. Ez a kötet a fent idézett verset nem
tartalmazza.
Már az itthoni rendszerváltozás után,
a Szovjetunió a megszűnés határán állt, jelent meg verseinek legteljesebb
gyűjteménye Sófényű csillagok címmel,
1991-ben, a költő születésének századik évfordulóján. Mindkét kötetet
megvásároltam.
Ebben a kötetben van egy bevezető
tanulmány Mandelstam életéről és költészetéről, a kötet végén életének
krónikája. Mindkettőt Szilágyi Ákos
írta, jelenkori erőteljesen ellenzéki hangú, kiváló költő, író.
A kötet hátlapján egyebek közt ez
áll: „Versei e legteljesebb gyűjteményének tolmácsolására a magyar műfordítók
idősebb és ifjabb nemzedékének legjobbjai fogtak össze.”
Valóban. A költők közül is többen
voltak Mandelstam költészetének hívei.
Most, hogy a kezem ügyében van
mindkét kötet, többször is elolvasom egy-egy versét. Nem egyszerű megérteni, de
az embert megérinti a hangulata, a ritmusa, a különös képek.
Mandelstamot akkor, 1934-ben nem
ítélték el, illetőleg csak száműzetésre, egy Moszkvától távoli településre,
állítólag Sztálin utasítása volt, hogy „elszigetelni, de életben hagyni.” A felesége vele tarthatott. De a száműzetés
alatt, és utána, egy rövid szabadon töltött korszakban Mandelstamék
nyomorogtak, a költő próbált fordításokat szerezni, dolgozott a helyi rádiónak,
de nem kaptak élelmiszerjegyet, az Írószövetségből, amelyik munkáltatóként
működött, kizárták, a barátaik adományaiból éltek.
A száműzetést pár hónappal később enyhítik,
valószínűleg Sztálin rendelkezésére, és a 12 legnagyobb város kivételével
megválaszthatják lakóhelyüket. Ők Voronyezst választják. Itt élnek, némi haladékot kaptak a
legsúlyosabb ítéletig.
A száműzetés letelte után
visszaköltözhetnek Moszkvába, de nem kapnak letelepedési engedélyt, egy
környékbeli településen élnek, bejárnak Moszkvába, munkáért, megbízásokért.
Az Írószövetség megbízza, hogy
látogassa meg az épülő Volga-Don csatornát, és a „szolgálati úton szerzett”
élmény alapján írjon verset. (Később a verset felesége megsemmisítette.) 1937
januárjában Mandelstam megírta a maga Sztálin ódáját, ám hiába, nem lett
életmentő, mert nem jelent meg.
1938-ban utoljára megy Leningrádba.
Leningrád – a hajdani Pétervár. Mandelstam városa.
1930-ban írta:
Leningrád
Hazajöttem, a könnyekig ismerek itt
mindent, a toroklobig, az erekig.
Hazajöttél – idd szaporán, nosza hát
vizi lámpasorok csukamájolaját!
Nézz
szét szaporán – a decemberi nap:
tojás szike ronda szurokba ragad.
Pétervár! engedd élni fiad:
őrzöd te, tudod telefonjaimat.
Pétervár! tudom a címet, ahol
a halottak erős eleven szava szól.
Tanyám ez a kis szoba – micsoda kín,
ha a csengőt rángatják odakinn!
Babrálok a záron, elöl maradok,
mert éjszaka járnak a látogatók.
Pedig még 1930-ban talán nem volt
olyan vészes a helyzet, mint 1936-38-ban.
Ezt a korszakot az oroszok csisztká-nak,
tisztogatásnak nevezték. (Egyébként Sztálint magát, legalábbis az értelmiség:
Gazdának.)
A tisztogatás kvázi oka: 1934.
december elején egy fiatal kommunista megölte Szergej Kirovot, a leningrádi
pártbizottság titkárát. Állítólag Kirov
népszerű bolsevik vezető volt. Olyan hírek is terjedtek, hogy Sztálin ölette
meg. Mindenesetre ez az esemény indította el azt a láncolatot, amelynek során
Sztálin összes párbeli ellenfelével leszámolt, sok zsidó volt köztük, koholt
perek követték egymást, a pereket kivégzések, enyhébb esetben száműzetés,
kényszermunka, többnyire a Gulágra.
Sztálin nem csak a régi bolsevikokkal, Lenin egykori munkatársaival
számolt le, de a szűkebb és tágabb környezetükkel. Pontos számokat nem tudni,
de több tízezer embert végeztetett ki, többszázezer embert küldtek a Gulágra.
1936–1938 között zajlottak a
kirakatperek. De nyilvános tárgyalás nélkül ítélték el és végezték ki a
hadsereg tehetséges, fiatal vezetőit. (1937. május elsején Tuhacsevszkij
marsall a Lenin- mauzóleum tribünjén, Sztálin mellett figyelte az ünnepi
díszszemlét, tizenegy nappal később leváltották, június 12-én bejelentették
Tuhacsevszkij és társai kivégzését. (Közel negyvenezer tisztet végeztek ki, a
teljes állomány majd hatvan százalékát. Ez is közrejátszott a Szovjetunió
védtelenségéhez, amikor Hitler megtámadta a Sz.U.-t 1941 júniusában.)
Mandelstam nem volt politikus. Költő volt. Még pedig Anna Ahmatova szerint: kivételes
költő,…aki a voronyezsi száműzetés éveiben is kimondhatatlan szépségű és erejű
dolgokat írt….” Kritikusai, azok, aki életrajzát meghamisítva írtak róla: „miért nem hajtanak fejet olyan óriási és
semmihez nem hasonlítható esemény előtt, mint egy olyan költő jelentkezése, akinek
már a legelső versei is tökéletesek és senkiével össze nem téveszthetők?”
1938 márciusában az Irodalmi Alaptól kapnak beutalót,
Mandelstam és a felesége, két hónapra, egy üdülőbe. Különleges hely. Talán azért mehettek oda,
mert így nem kellett keresni őket.
1938. május 2-án tartóztatják le másodszor. Aug. 2-án
az NKVD különleges testülete ellenforradalmi tevékenységért öt év munkatáborra
ítéli.
Szeptember 9-én hagyja el a Butirka börtönt, (elviszik),
október 12-én érkezik a Vlagyivosztok alatti tranzitlágerbe, ahol december
12-én ismeretlen körülmények között hal meg. Erről két évvel később értesítik
fivérét.
Nagyezsda Mandelstam nem hisz a hivatalos értesítésben.
Pedig ritka kivételezettként kapott egy halotti bizonyítványt.
Abban sem, hogy az általuk küldött csomagot
visszaküldik, azzal, hogy a címzett
meghalt. Sokakkal beszélt, sokféle változatot
hallott O.M. haláláról. Csak remélte,
hogy nem szenvedett sokat. „És máig csak hajtogatom magamban, hogy mennél
gyorsabban jön a halál, annál jobb. Nincs iszonyatosabb a lassú halálnál.”
Itt akár be is fejezhetném. De
közbeszólt a legfőbb hatalom: a halál.
Az interneten olvasom, hogy ez év
április 1-én meghalt Jevgenyij Jevtusenko szovjet - orosz költő, az USA-ban.
Különleges alakja volt a szovjet irodalomnak, amellett, hogy ragyogó költő,
fenegyerek allűrökkel tűnt ki.
Ő volt az első, aki írt a Babij
Jarról.
Babij Jar egy szurdok volt Kijev
szélén. 1941. szeptember 29-30-án ott végeztek ki, lőttek bele a szakadékba
33.771 ukrajnai zsidót, főként asszonyokat, gyerekeket, öregeket az
Einsatzgruppe géppuskásai. A zsidókat egyébként is módszeresen gyilkolták a
Wermacht nyomában haladó kivégzőosztagok, ám Kijevben siettette a végüket, hogy
a Vörös Hadsereg hátrahagyott partizánjai levegőbe röpítették Kijev
belvárosának házait, a német katonák sokaságával együtt. A megszállók a
zsidókon álltak bosszút. Az eljárás több felvonásban zajlott, a végén
csoportonként, meztelenre vetkőzve kellett ott állniuk a szakadék szélén, ahol
aztán géppuskával lőtték bele őket a szurdokba.
Később másokat, a nácik által halálra
ítélt csoportokhoz tartozókat: partizánokat, szovjet katonákat, romákat is itt
öltek meg, de ide dobálták be a szomszédos elmegyógyintézet gázzal megölt ápoltjainak
holttestét. A Babij Jar kutatói 100-150 ezerre becsülik az áldozatok számát. A
szovjet front közeledtekor, 1943 nyarán megpróbálták a bűntett nyomait
eltüntetni.
A Babij Jar- nál nem emelhettek
emlékművet a zsidó áldozatokért. Sztálin
zsidóellenes politikája miatt a holokauszt tabunak számított. Ezt a tabut törte
meg Jevtusenko 1961-ben, egy irodalmi folyóiratban megjelent poémája.
Jevgenyij Jevtusenko: Babij Jar
„Babij Jarban emlékmű nincs sehol.
Mély szakadék –, akár egy sírgödör.
Félelmetes.
Ma oly idős vagyok,
mint a zsidók: sok ezer év gyötör.
Úgy érzem, szörnyű fáradtság fog el:
Egyiptom ősi földjén én bolyongtam,
és én pusztultam el keresztre vontan,
a szögek nyomán rajtam még a jel.
És úgy érzem Dreyfus is én vagyok,
a nyárspolgár elítélt, feladott,
gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek,
leköpnek, megrugdosnak,
kinevetnek,
s visongó finomcsipkés dáma-had
napernyőkkel döfködi arcomat.
Most Belosztokban kisfiú vagyok,
a vér patakzik padlóra, küszöbre,
döng a huligán kocsmahősök ökle,
pálinka s hagyma…förtelmes szagok.
Vas csizmasarkok közt kell
összerogynom, rimánkodok, hiába – Ez a
pogrom:
„Üsd a zsidót, és mentsd meg a
hazát!” Egy vad kupec anyám arcába vág.
Ó orosz népem!
Jól ismerlek én!
Egyforma néked bármelyik fiad,
de sokszor épp a mocskos búj mögéd,
s nevedben csörtet a garázda had.
Én tudom, a mi földünk csupa jóság,
s az antiszemita
alávalóság
az „orosz népi szövetség” nevében
ágál…Hogy föl nem pörzsöli a szégyen!
Aztán úgy érzem,
Anna Frank vagyok,
törékeny, gyönge áprilisi ág,
és szeretek,
de szótalan a vágy –
így jó:két szempár egymásba ragyog.
Jaj, rosszul látok!
Fojtogat a lég!
Nekünk nem int lomb,
nem kéklik az ég.
De kincsünk is van – estelente lágyan
összesimulni a sötét szobában.
Jönnek?
Ne félj – a tavasz lépte hallik – Ne
félj.
a tavasz zsong csak, az morajlik.
Jöjj közelebb,
úgy várom már az ajkad!
Dörömbölnek?
Jégzajlás szava jajgat!
Babij Jarban csak száraz fű zörög,
harag és vád ül itt a fák szemébe.
Némán sikolt a táj.
Kalaplevéve
megállok, s érzem, lassan őszülök.
Tömör, s hangtalan
ordítás vagyok ma.
Az ideföldelt tízezrek felett.
Minden agyonlőtt öreg
én vagyok ma.
Én vagyok minden
agyonlőtt
gyerek.
Felejtés, egy emlékemet se öld meg.
Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a
földnek”,
mikor fekete sírgödörbe zárják
a föld utolsó antiszemitáját.
Bennem zsidó vér csöpp sincs, de
azért
engem is tajtékozva ostoroz
az ádáz antiszemita.
S miért?
Mert orosz vagyok! Igazi orosz.”
Jevtusenko nem a 19. század végén
született, ő már az én generációm. Ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg.
Sosztakovics megzenésítette a poémát,
a XIII. szimfóniában, de csak egyszer adhatták elő, 1962-ben, mert rögtön
betiltották.
1966-ban ugyancsak Babij Jar címen
jelent meg Anatolij Kuznyecov dokumentum regénye, két részletben, egy
folyóiratban. (Egy internetes fórumon azt írták: szerencsés politikai
pillanatban, a szovjetunióbeli antiszemita hullám rövid szünetében.) A cenzúra
erősen megcsonkította, egy eredeti példányt azonban a szerző kicsempésztetett
Nyugatra, ahol az csonkítatlan formában meg is jelent.
(Magyarul is megjelent 1968-ban.
Megvettem, de nem tudom, hogy mennyire az eredeti alapján készült a fordítás.)
Magát a szerzőt a KGB kiszekálta hazájából. Ő is, Jevtusenkóhoz hasonlóan az
USA-ban telepedett le. Korán meghalt, 1969-ben.
Néhány részlet Sztálin
antiszemitizmusáról.
A hivatalos marxista ideológia az
emberek egyenlőségét hirdette. Mélyen elítélte az antiszemitizmust. Ezért is
volt a zsidók nagy részének vonzó a kommunista párt.
A Sófár c. zsidó médiaportál 2007.
márc. 28-án hosszú írást közölt Az
antiszemitizmus orosz története címmel. Egyebek közt azt írják: „Az 1917-es
forradalomban a zsidók rendkívüli részt vállaltak. A legnagyobb kisebbségi
csoportot alkották az új kormányzatban, a bolsevik párt központi bizottságában,
a rendfenntartó szervezetek irányításában és jelentős erőt képviseltek a Vörös
Hadsereg vezetésében. Ezek a tények a zsidókat az antibolsevista előítéletek
legfőbb tárgyává tették. A polgárháború idején a pogromok újra mindennaposakká
váltak, amelyekben időnként a Vörös Hadsereg is szerepet vállalt.
A Szovjethatalom döntő lépéseket tett
az antiszemitizmus ellen. 1918 júliusában Lenin kormánya rendeletet fogadott el
a pogromok résztvevőinek törvényen kívül helyezéséről, ami a halálos ítélettel
volt egyenlő.
Ezek után a Vörös Hadsereg
főparancsnoka, a szintén zsidó Trockij parancsára
400 katonát végeztek ki a nyilvános
pogromokban való részvétel miatt. Új törvények léptek életbe, amelyek az
antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulását halállal büntették 12 éves kortól. A
szélsőséges antiszemitizmus a zsidóellenességgel szembeni túlkapásokba fordult
át. Ez még a zsidók iránt lojális oroszok között is visszatetszést váltott ki.”
1931-ben Sztálin így fogalmazott: „Az
antiszemitizmus a faji sovinizmus legszélsőségesebb formája, a kannibalizmus
csökevénye…Az antiszemitizmus veszélyes
a munkásokra , téves ösvény, mely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe
vezeti őket…Az antiszemitizmus a Szovjetunióban a törvény teljes szigorával büntethető,
mint a szovjet rendszerrel szemben mélyen ellenséges jelenség.”
Ugyanakkor Sztálin, több forrás
szerint gyűlölte a zsidókat. Pártbeli ellenfelei többsége zsidó volt. Személyi
kultuszának kiépítésekor az antiszemitizmus új reneszánsza kezdődött. 1928-ban
betiltották az ivrit nyelvű könyvkiadást, a jiddis nyelvű könyveket orosz
nyelvűekkel váltották fel.
1930-ban a zsidók nagy részét
kizárták a pártból, sokan munkatáborokba kerültek,
másokat kivégeztek. Ugyanennek az
évnek végén bezártak minden zsidó iskolai intézményt, számos kulturális
szerveződést megszűntettek.
A második világháború után a Szovjetunió támogatta
Izrael államának megalapítását,
abban a reményben, hogy az új állam majd szocialista
módon fog működni. 1948-ban Golda Meir lett Izrael első moszkvai nagykövete,
rövid ideig tartó moszkvai tartózkodása alatt a zsidó népesség nagy
lelkesedéssel vette körül. Sztálin állítólag megrémült, hogy ötödik hadoszlop szerveződik,
és röviddel ezután megkezdődtek a zsidó ellenes akciók.
Az egyik első akció: utcai merényletnek álcázva
megölték Szolomon Michoelsz színészt, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőjét.
Szolomon Michoelszről a Criticai Lapok Online
formátumában (2015/07-08) jelent meg poszthumusz tanulmány Molnár Gál Péter színikritikus
tollából, amelyben olvashatunk a Moszkvában működő Állami Zsidó Színház
megalakulásáról, működéséről, egy kivételesen tehetséges rendezőről, és
Michoelszről, erről a rendkívül csúnya és rendkívül tehetséges színészről. Állítólag
Lear király szerepében egészen zseniálisat alakított. (Néhány évvel ezelőtt
láttam az egyik filmet, amiről MGP írt, a Zsidó
szerencse címűt, amiben Michoelsz játszotta a főszerepet, egy örökös lúzer
kis zsidót. Remek volt. Nagy kár, hogy az összefüggések csak valahogy utólag
állnak össze, holott, ha egy időben találkoznak, minőségileg más élmény
születik.)
1929-től a színház vezetője Michoelsz.
A második világháborúban Szolomon Michoelsz és a költő
Iszaak Fefer az Antifasiszta Zsidó Bizottság tagjaiként az USA-ban jártak, hogy
a Szovjetuniónak támogatást szerezzenek. Az akciót Ehrenburg közvetítésével
maga Sztálin rendelte el. Az 1943-as turnén Michoelsz 32 millió dollárt
gyűjtött a német megszállók ellen küzdő hazájának.
1948 januárjában Michoelsz Minszkbe utazott, hogy
megnézzen egy helyi színházi előadást.
Ott ölték meg orvul. Majd autóbalesetnek álcázták.
Állami temetést kapott.
Megkezdődött a „kozmopoliták elleni harc”. A zsidó
kultúra teljes megsemmisítése.
1949-1951 között bezárták az összes zsidó színházat,
beszűntették az összes zsidó, jiddis időszaki kiadványt. 1952-ben hamis vádak
alapján kivégezték a zsidó irodalmi élet elitjét.
Sztálin
1952-ben kezdeményezte a zsidó orvosok elleni fellépést, minthogy, szerinte a
zsidók nacionalisták, az amerikai hírszerzés ügynökei, és az orvosok között sok
a zsidó nacionalista. 1953 januárjában megjelent a Pravdában egy aláírás
nélküli cikk, amely megnevezett néhány orvost, akik terrorista tevékenységet
folytatnak, és merényletet terveznek a magas rangú szovjet vezetők ellen.
Az orvosokat (ismert professzorok, köztük a Kreml
orvosai) letartóztatják. Tervek szerint a halálos ítéleteket a Szovjetunió
különböző nagyvárosaiban, nyilvános akasztásokon hajtják végre. Azt is
tervezték, hogy a zsidókat összeírják, és, hogy „megvédjék őket a népharagtól”,
deportálják valahová a Távol-Keletre, de útközben megtámadják a vonatokat, hogy
a célállomásra minél kevesebben érkezzenek meg.
Ám az 1953 februárjára tervezett deportálás késett,
mert késett az összeírás.
Időközben
azonban meghalt Sztálin, hivatalosan 1953 márc. 5-én, és elmaradt a
zsidóellenes akció. A bebörtönzött orvosok kiszabadultak.
Megjegyzés:
Ez olyan egyszerűnek tűnik. Letartóztatják, majd
szabadon engedik őket.
Csakhogy közben több mint két hónap telik el!
Az interneten találtam Jakov Rapaport: Emlékeim az úgynevezett „orvosperről”c. írását.
Ebben idézi az 1953.január 13-án a központi lapok
„Krónika” rovatában megjelent közleményét: Szabotőr
orvosok egy csoportjának letartóztatása.
Rapaport magyarázatot fűz a közleményhez, megvilágítja
az előzményeket, és körülményeket, ahogy az ügy lavinaszerűen dagadt. Megírja,
hogy egy Kreml- ben dolgozó orvosnő tette a „gyilkos” orvosok iránti
feljelentést, és emiatt Lenin renddel tüntették ki. Továbbá azt is, hogy
levelek tömege érkezett az újságokhoz, amelyben követelték a bűnös orvosok
elítélését. És ahogy ilyenkor történni
szokott, „a„népharag” megszervezése érdekében zsidó személyeket is bevontak az
ügybe. Híres zenészek, zeneszerzők, színészek, irodalmárok és mások kellett,
hogy megbélyegezzék „az emberiség söpredékét” és kérjék számukra a legsúlyosabb
büntetést a központi lapok szerkesztőségeihez írott leveleikben. A levél szövegét előre összeállították…Nem
tudom az összes aláíró nevét – azokét, akik ugyanolyan áldozatai a kornak, mint
akik ellen a levél irányult, kötelességemnek tartom viszont, hogy megnevezzem
azokat, akiknek volt erejük hozzá, hogy ezt megtagadják, miközben pontosan
tudták, milyen következményei lehetnek ennek.
Akit én ismerek: Mark Rejzen, a Szovjetunió érdemes művésze, Jakov
Krejzer ezredes a Szovjetunió hőse, Ilja Ehrenburg író. Ez a dokumentum
szerencsére nem látott napvilágot, de már megkonstruálásának ténye is
sokatmondó.”
Képzeljük el, hogyan érezhették magukat az aláírók, és
azok a letartóztatott orvosok, akik a kínzások hatására beismerték az általuk
el nem követett bűnöket!
Rapaportot 1953. február 3-án tartóztatták le.
Felesége könyörgött, hogy a kínzások ellenére se írja alá a sugalmazott
vallomást, mert akik ezt megteszik, azokat agyonlövik. Rapaport leírja a
börtönbeli kínzások menetrendjét, az alvásmegvonást és az éjszakába nyúló
kihallgatásokat: „Az álmatlanság volt a börtönszigor legfontosabb eleme,
amelynek hivatása az volt, hogy a foglyot akarat nélküli lénnyé változtassa.
Nem tudnám már megmondani, hány napot töltöttem el álmatlanul, mindenesetre
sohasem gondoltam volna, hogy képes vagyok kibírni ezt az álomelvonásos kínzást
ennyi ideig. A végén már hallucinációim voltak.”
A nyomozást vezető tiszttől tudta meg, hogy a
lefortovói börtönben van, amelyiknek az összes moszkvai börtön közül a
legborzalmasabb volt a híre: nevezetesen, hogy onnan élve senki nem szabadul.
Ám mégis, szabadon bocsátják. Kap egy gépírásos
igazolást, amelyben igazolják, hogy Rapaport Jakov Lvovics, szül. év 1898.,
1953.február 3-tól 1953. április 3-ig vizsgálat alatt állt a volt Államvédelmi Minisztériumban.
Az OSzSzK Büntetőtörvénykönyve 5.&-ának értelmében
Rapaport Ja. L. ügyében a vizsgálat lezárult.
Rapaport Ja.L. teljes rehabilitációval szabadlábra
helyeztetik.
Aláírás
A
Belügyminisztérium osztályvezetője
Rapaportnak azonnal a szemébe ötlik, hogy a volt Államvédelmi Minisztérium.
Szóval az MGB már nem létezik többé.
Azt már csak otthon, a feleségétől tudja meg, hogy Sztálin
meghalt.
*
Amennyire lehet tudni, az antiszemitizmus a jelenkori
Oroszországban sem szűnt meg. Hozzájárult, hogy az ország legvagyonosabbjai a
zsidó oligarchák. De persze ürügyet mindig lehet találni.
Mindenesetre az elmúlt negyedszázadban több mint egy
millió zsidó vándorolt ki az egykori Szovjetunió területéről Izraelbe: ezzel
alaposan megváltoztatva az izraeli politikát, a helyi szokásokat, de
megváltoztak a bevándorlók korábbi szokásai is.
*
Utóirat
Voltaképpen, ahogy a végére értem, már el is
felejtettem, hogy mi is volt az eredeti elképzelésem ezzel a Neked szánt
összeállítással. Ahogy ez, vagy az a költő-író szóba került, ahogy különböző
korszakok különböző történései belekeveredtek, egyre többször keresgéltem az
interneten, mert amiről úgy gondoltam, hogy tudom, arról is kiderült, hogy nem
tudom pontosan. Már pedig illik pontosnak lenni.
És persze az is kiderült, hogy az azonos korszakban
élő-alkotó művészek nemcsak ismerték egymást, de volt közöttük kapcsolat.
Például Mandelstam és Paszternak
között. Amikor
Mandelstam fölolvasta Paszternaknak azokat a vészthozó verseket, a költőtárs
tiltakozott „Maga ezeket nem olvasta föl nekem!”.
És az is kiderült, hogy Sztálin közvetlenül
beavatkozott az irodalom szereplőinek kapcsolatrendszerébe. Amikor Mandelstamot
első letartóztatása után száműzetésbe küldték, Sztálin felhívta telefonon
Paszternákot, és mintegy felelősségre vonta, hogy miért nem kiabál a barátja
érdekében. A telefon után pedig, amit Paszternak mindenfelé elújságolt, erre
Sztálin felhatalmazta, Mandelstam helyzete átmenetileg kedvező irányban
megváltozott.
Azt is felfedeztem, hogyha újraolvasok valamit,
mennyire másként olvasom, mint eredetileg. Mert azt ugyan nem idéztem, de annak
idején, amikor megjelent magyarul Ehrenburg:
Emberek, évek, életem c. visszaemlékezése 1962-63-ban, akkor rengeteg,
számomra ismeretlen névvel találkoztam. Most, hogy újra kézbe vettem, már nem a
nevek okoztak meglepetést, hanem az, hogy bizonyos történéseket megírt, másokat
milyen óvatosan elkerült.
Végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és
újraolvastam Sinkó Ervin: Egy regény
regényét, vagyis 1935-37 közötti moszkvai
naplóját, amiből az olvasó a sztálini Szovjetunió működésének szörnyűséges
mindennapjait ismerheti meg, és az európai baloldali értelmiség a SzU. iránti
vakságszámba menő elköteleződését.
És mindezt nem egy ellenforradalmár, hanem egy, magát
kommunistának valló, de következetesen etikusan gondolkodó és cselekvő ember
tollából.
Ami azt illeti, a múlt század
húszas-harmincas-negyvenes éveinek történései nemcsak Európában, hanem a világ
nagy részén, az USA-ban, vagy pl. Kínában hihetetlenül izgalmasak, hihetetlenül
bonyolultak, és sokféle kutatás, feldolgozás, könyvek, tanulmányok, filmek
sorozatai ellenére sem teljesen átláthatóak.
És ez a múlt még ma sem zárult le.
Csók, és elnézést a sok betűért
Nagyanyád
Utó-utóirat
Még a szobafogságom idején Somogyi Ági barátnőmtől
kölcsönkaptam Timothy Snyder: Véres
övezet/Európa Hitler és Sztálin szorításában c. történeti munkáját. Vaskos
kötet.
Úgy gondoltam, nem hagyhatom ki.
Timothy
Snyder 1969-ben született az USA-ban, Ohio - ban. Történész, egyetemeit az
USA-ban végezte, Ph D.-t Oxfordban szerzett. Számos külföldi egyetemen végzett
kutatásokat. Érdeklődési területe Kelet-Európa és a Holokauszt.
Könyve bevezetőjében írja: „Európa szívében, a 20.
század közepén a náci és szovjet rendszer mintegy tizennégymillió embert
gyilkolt meg. Az áldozatok abban a véres övezetben éltek, amely
Közép-Lengyelországtól Ukrajnán, Belorusszián és a balti államokon át
Nyugat-Oroszországig terjedt. A nemzetiszocializmus és a sztálinizmus
konszolidációja idején (1933-1938), majd Lengyelország közös német-szovjet
megszállása alatt (1939- 1941) s végül a német-szovjet háború éveiben
(1941-1945) ezt a régiót a történelemben soha nem látott mértékű tömeges
erőszak sújtotta.
Az áldozatok főként zsidók, beloruszok, ukránok,
lengyelek, oroszok és baltiak, azaz a szóban forgó országok népei voltak. A
tizennégymillió embert 1933-1945 között, azaz mindössze tizenkét év alatt ölték
meg, amikor Hitler és Sztálin is hatalmon volt. Bár hazájukból az időszak
közepe táján csatatér lett, ezek a milliók nem a háborúnak, hanem egy
gyilkossági politikának estek áldozatul. A második világháború a történelem
legpusztítóbb konfliktusa volt, a világ csataterein elesett katonák mintegy
fele ebben a régióban, a véres övezetben halt meg. Ám a tizennégymillió
meggyilkolt ember közül egy sem volt aktív katona. Többségük nő, gyermek és idős
ember volt…”
A könyv tizenegy fejezetében a szerző sorra veszi az
időrendben történő pusztításokat, a Szovjetunióban az ukrán parasztok
kiéheztetésével kezdődő tömeges
gyilkosságoktól – 3,3 millió férfi, nő, gyerek hal éhen– a náci halálgyárakig.
„ A gyilkolás legsötétebb korszaka akkor vette
kezdetét, amikor Hitler elárulta Sztálint és 1941 júniusában a német erők
behatoltak a nem sokkal korábban új területekkel gyarapodott Szovjetunióba. Noha a második világháború 1939-ben,
Lengyelország közös német-szovjet lerohanásával kezdődött, a rettenetes
gyilkosságok legnagyobb része e második keleti betörés után következett be.
Ukrajnában, Belorussziában, és a leningrádi körzetben, ahol a sztálini rendszer
a megelőző nyolc év folyamán mintegy négy millió embert ítélt éhhalálra és
lövetett agyon, a német erők feleennyi idő alatt még több áldozatot éheztettek
és lövettek főbe.(Mert ugye, hatékonyabbak voltak!) A Wermacht már közvetlenül
a támadást követően hozzálátott a szovjet foglyok éheztetéséhez, és
Einsatzgruppéknak (akciócsoportok, mozgó megsemmisítőosztagok) nevezett
különleges egységek kaptak megbízást a politikai ellenség és a zsidók
kivégzésére. Az Einsatzgruppék, a rendfenntartó rendőrség (Ordnungspolizei), a
Waffen SS és a Wermacht közreműködésével, meg a helyi kisegítő rendőri erők,
valamint a milíciák részvételével már ezen a nyáron hozzáfogtak a zsidó
közösségek felszámolásához.
Különleges helyzetben volt a balti országok zsidósága.
Ezek az országok többszörös megszállást szenvedtek el. Először a
Molotov-Ribbentrop paktum következményeként megszállta, illetve annektálta őket
a Szovjetunió, majd amikor a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, német
kézre kerültek. De még a német megszállás előtt, amikor a szovjet
adminisztráció elmenekül, sok helyütt, például Litvániában pogromokra került
sor. 1941 júliusában a litvánok mintegy 2500 zsidót ölnek meg. A német és a
nacionalista helyi propaganda elhitette a lakossággal, hogy az NKVD által
elkövetett atrocitásokért a zsidók a felelősek. Ez a litvánok közül sokakat
bosszúra késztetett. A német megszállás kezdetén még a németek hajtották a
kivégzőhelyekre a Kaunasban élő zsidókat, később már gyilkoltak a litván egységek
is. A Litvániában működő Einsatzkommando 1941 decemberében jelentette, hogy
Litvániában megoldódott a zsidókérdés, 133 346 személy kivégzéséről
számoltak be, akik közül 114 856 volt zsidó.
Snyder leírja a Véres
övezetben kialakult, különböző kivégzési módokat, úgy, mint a tömeges
agyonlövések, a zárt gépkocsikba szénmonoxid befúvás, akasztás, stb.
Auschwitz -ról mindenki hallott, de a nácik által
megszállt Lengyelország területén működött még öt nagyobb létesítmény: Chelmno,
Belzec, Sobibor, Treblinka, Majdanek. Ezekben többen pusztultak el, főként
zsidók, mint Auschwitz-ban.
Himmler – a végső megoldás legfőbb kivitelezője
–személyes ambíciója volt, hogy áttörje a nők, gyerekek agyonlövésének gátját
képező lélektani határokat. Sikerrel járt. 1941 októberében egy belorusz
városban jóformán az összes zsidót megölték.
Snyder idézi egy német-osztrák rendőr feleségének
írott beszámolóját a gyilkosságokról: „Az első kísérlet közben még egy kicsit
remegett a kezem, de aztán az ember megszokja. A tízedik menetben már nyugodtan
céloztam, és biztos kézzel lőttem le a sok nőt, gyereket, kisdedet…A csecsemők
nagy ívben repültek át a levegőn, és mi röptükben lőttük darabokra őket,
mielőtt a testük a gödörbe, meg a vízbe esett.”
A szerző a könyv A
sztálini antiszemitizmus c.
fejezetében írja: „Ameddig Európa nagy részét a kommunisták kormányozták, a holokausztot nem lehetett a maga igazi
mivoltában szemlélni….Egyetlen apró módosítás árán a holokausztot egybe
lehetett mosni egy általános szenvedéstörténettel, és a zsidó civilizáció,
amely valaha központi helyet foglalt el Kelet-Európában, máris kívül rekedt a
történeten... A háború után mind az
európai zsidóság által hagyományosan lakott vidékek, mind a halálgyárak és
kivégző helyek a kommunista világon belül terültek el. Amikor Sztálin újfajta
antiszemitizmust mutatott be a világnak, azzal kisebbítette a holokauszt
súlyát. A holokausztnak a hetvenes és
nyolcvanas években egyre erőteljesebben körvonalazódó nemzetközi, kollektív
emlékezete német és nyugat-európai zsidók, valamint áldozatok kisebb
közösségeinek élményeire épült, és persze Auschwitzra, ahol az összes
meggyilkolt zsidónak „csupán” az egy hatoda pusztult el. A nyugat-európai és
amerikai történészek és emlékezők igyekeztek helyrehozni a sztálini torzítást,
csakhogy közben a másik végletbe tévedtek: gyorsan átsiklottak az Auschwitztól
keletre kiirtott csaknem ötmillió zsidó és a nácik áldozatául esett szintén
közel ötmillió nem zsidó fölött. A holokauszt keleten elveszítette a maga
megkülönböztetetten zsidó jellegét, nyugaton pedig hiányoztak hozzá a konkrét
földrajzi vonatkozások – így igazából sosem vált az európai történelem részévé,
jóllehet Európából is, máshonnan is egyre többen értettek egyet abban, hogy
mindenkinek emlékeznie kell rá.”
A történelemnek, az emberekkel történteknek
természetesen vannak irodalmi megjelenítései. Itt most csak a Véres övezet-ről született, és általam ismert szépirodalmi munkákat
jelölöm meg.
2010-ben jelent meg magyar nyelven Piotr Rawicz: Az ég vére,
amelyet a lengyel-ukrán –zsidó szerző franciául írt és Párizsban, 1961-ben
adták ki. „Az ég vére…Egy halálra ítélt város története, ahol élőhalottak élik
a közösségi lét végjátékát.
Egy emberé, akinek egyetlen hazája a menekülés és a
kudarc. Elnéptelenedett föld, fölégetett városok, börtönök és türelmetlenül
várakozó, hússal teli vén malmok a világ végén, valahol, a szinte csak
legendában létező ukrajnai síkságokon, és hegyvidéken… Kesernyés humorú anekdoták, ironikus
történelmi betétek, legendák, versek és az apokalipszis vad vágtája.” A kegyetlenségnek az elképesztő
megnyilvánulásai, de oly módon ábrázolva, mintha mindaz magától értetődő lenne.
Emberek földbe beásva, a fejük akár a káposztafejek. A halálraítélt város zsidó
vezetőjére a megszállók ráadnak egy díszes vörös ruhát, és arra kényszerítik,
hogy táncoljon. Orosz táncot, zsidó táncot. Az öregember ropja, noha már
látomásai vannak. Tánc közben aztán agyonlövik.
A szerző, aki
valószínűleg azonos a könyv folyamatosan menekülő főszereplőjével, végül Auschwitzba
kerül, három évig volt fogoly, szabadulása után feleségével Párizsban
telepedett le. Felesége halála után, 1982-ben
öngyilkos lett.
Jichak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről
Halasi Zoltán: Út az üres éghez
„Találtam egy holokauszt poémát, megtanultam miatta
jiddisül, magyarra fordítottam, gondoltam, írok hozzá egy rövid utószót és
kész. Ez hat éve történt.
A hat év eredménye három
könyv.” írja a könyv előszavában Halasi Zoltán,(szül.1954) költő, műfordító. A
könyvet a Kaligram adta ki, 2014-ben.
Jichak Katzenelsonról az
Előszóban: „1886-ban született Karelicsben, a mai Fehéroroszország területén.
Élete javarészét Lodzban élte le pedagógusként, tevékeny és elismert szereplője
volt a lengyelországi zsidó szellemi életnek. 1939-ig főleg héberül írt, cionista
elkötelezettségének megfelelően. A varsói gettóban jiddisre váltott, a lengyel
zsidóság beszélt nyelvére.”
A fülszövegben: „Végigélni
három évet a varsói gettóban, éhezést, megaláztatást, látni a deportálást,
elveszíteni mindenkit, családot, barátokat, nézni az égő gettót, utolsó élőként
szólítani a halottakat…Jichak Katzenelson lengyelországi zsidó költő azonban
megbízást kapott…társai azért menekítették ki a varsói gettóból, hogy mondja el
az utókornak, ami elmondhatatlan. A poémát végül egy (franciaországi)
internálótáborban írta meg 1943-44 fordulóján…A huszadik századi költészetben
páratlan népsirató született. A pusztulást a költő sem élte túl, Auschwitzban
ölték meg 1944 tavaszán.”
Halasi Zoltán, még mindig a
bevezetőben: „…Lengyelországból (Lettországból, Litvániából, Ukrajnából,
Romániából) a náci pusztításnak köszönhetően eltűnt egy nyelv, eltűnt egy
szokásvilág, eltűnt egy látásmód, egy észjárás, egy emlékezésfajta, eltűnt egy
egész kultúra – Jidisland, az országhatárokon átívelő ország örökre elsüllyedt.
Holott e kultúra képviselői mindent megtettek azért, hogy belépjenek a modern
európai nemzetek sorába. Közép-és felsőfokú oktatási intézményeket alapítottak,
java értelmiségük nekifogott, hogy a népi kultúrát felemelje és közkinccsé
tegye, amíg nem késő. Napi-, heti és havilapok sokaságát jelentették meg. Íróik
és költőik a modern áramlatokba illeszkedtek, műfordítói… élvonalbeli kortárs
világirodalmat tolmácsoltak, virágzó kritikai irodalom folyt Minszktől Varsóig,
Vilnától Bukarestig. Jidisland virágkorát, ha szabad így mondani, reformkorát
élte, amikor Berlinben és Moszkvában szinte egyidejűleg eldöntötték, hogy a
homogén birodalomé a jövő, és ebben a kiskultúráknak nincs helyük többé. A
bolsevikok a ’tisztogatást’, a nácik a népirtást választották.”
A Halasi által jelzett három
könyv egyike Jichak Katzenelson 15 énekből álló poémája. A második könyv a szerző
munkája az Út az üres éghez c. prózai
összeállítás, különböző, zsidó és náci dokumentumok, személyes beszámolók
alapján. A harmadik könyv, Függelék/Da Capo - Középkor.
Európai történelem, versben.
E harmadik könyvről írja a
szerző:
„A zsidók kezdettől
statisztái csupán az európai történelemnek. Minthogy szétszórva éltek,
nacionalizálódó világunkban rendszerint a rövidebbet húzták. Ráadásul nem
egyszerű kisebbséget alkottak: a kereszténység élő tagadásának számítottak
szerte a kontinensen, ami a kollektív elvetemültség bélyegét ütötte rájuk.
Nyilvánvaló tehát, hogy a
holokauszt forrásvidéke nem szorítkozhat az Oderától Rajnáig vagy a Nyemántól a
Donig terjedő területre. A know-how közös munkával alakult ki a középkor
folyamán... Ezek a bármikor előkapható sztereotípiák évszázadokon át szolgáltak
alapul zsidók tömeges meggyilkolásához.”
Engem azonban – fűzi hozzá,
„a középkor megjelenítésében legalább ennyire érdekelt a keresztény társadalom
önképe. Az a kasztrendszerű kultúra, amely szeretetet prédikál, holott a másik
lenézésére épül. Örökölt és örökkévalónak gondolt előjogokra,
konfliktushelyzetben azonnali fegyverhasználatra.”
Ezek ismerős gondolatok.
Maguknak a verseknek a
megértéséhez viszont türelem és figyelem szükséges.
A korszakról szóló irodalmi
munkák közül nem hagyható ki
Vaszilij Grosszman, (szül.1905. Bergyicsev, Orosz birodalom, meghalt 1964. Szovjetunió, akit
föntebb már említettem), két részből álló regénye. Az első rész: Az igaz ügyért 1952-ben készült el, a
sztálingrádi ütközetről szólt, a cenzúra és a kritika egyaránt negatívan
fogadta. Az írónak gyökeresen át kellett írnia, és csak folyóiratban,
folytatásokban jelenhetett meg. A második rész kéziratát: címe: Élet és sors az író elküldte a Znamja
nevű folyóiratnak. Ezt követően, 1961 februárjában a KGB házkutatást tartott a
folyóirat szerkesztőségében, Grosszman lakásában, lefoglalták a kéziratot, a mű
vázlatait, piszkozatait.
A kézirat sorsáról Mihail Szuszlov, az SzKP központi
bizottságának ideológiai titkára döntött: „A kézirat szerzőnek történő
visszaadása szóba sem jöhet, a regény kiadásáról a Szovjetunióban az
elkövetkező 200-300 évben szó sem lehet.”(!)
A regényt 1980-ban Lausanne-ban adták ki.
Az Élet és sors kéziratával együtt a Panta rhei c.
regényének kéziratát is lefoglalták, ezt Grosszman emlékezetből újra írta.
Fontos könyv. Részben leírja az ukrajnai éhínség történetét, ahogy egy szemtanú
látta, megélte, részben a kegyetlen életet a Gulagon. De legalább annyira
fontosak a főhős, a Gulagon töltött harminc év után szabaduló Ivan Grigorjevics
töprengései Oroszországról, Leninről és Sztálinról.
„Mondjuk, a személyes jellegű kapcsolataiban, a
barátainál éjszakázva, a közös sétákon, társainak segítséget nyújtva Lenin
mindig kedves, engedékeny és udvarias volt. Ugyanakkor politikai ellenfeleivel
szemben állandóan a könyörtelenség, a hevesség, a gorombaság volt jellemző rá….Lenin
a vita során nem igyekezett meggyőzni ellenfeleit….Lenin a vita során nem az
igazságot kereste, hanem a győzelmet…És kiderült, hogy Lenin mindennapi, megszokott
családi vonásainak semmi közük az új világrendszer vezérének vonásaihoz…
Lenin türelmetlensége, megingathatatlan célratörése,
megvetése a szabadság iránt, a más nézeteket vallókkal szembeni kegyetlensége
és az a képessége, hogy szemrebbenés nélkül söpörje el a föld színéről nemcsak
a kastélyokat, de egész járásokat, kerületeket, kormányzóságokat is, amelyek
kétségbe vonták ortodox igazságát – mindezek a vonások nem október után
alakultak ki Leninben. Ezek a vonások már Vologya Uljanovban is megvoltak. Ezek
a vonások mélyen gyökereztek.
Mindezek az adottságai, akarata, szenvedélye egyetlen
célnak volt alárendelve: magához akarta ragadni a hatalmat.
Ennek érdekében mindent feláldozott, a hatalom
érdekében megölte a legszentebbet is, ami Oroszországban volt: Oroszország
szabadságát. Ez a szabadság gyermekien tehetetlen és tapasztalatlan volt.
Honnan is lett volna az ezer éves rabság országában született nyolc hónapos
kisdednek tapasztalata?”
Az orosz értelmiség színe- java a múlt században,„ valamennyien
látták az orosz lélek erejét, tisztában
voltak azzal, hogy mit jelent az egész
világ számára, de nem látták, hogy az
orosz lélek nem született szabadságra, hogy az orosz lélek ezeréves
rabszolganő.”
Az orosz történelemre az alávetettség, a jobbágyság szellemisége
volt jellemző.
A szovjet rendszer Lenin alkotása, és noha Lenin ezek
ellen küzdött, mégis, paradox módon ezek szellemében alkotta meg az államot.
*
Panta rhei: Epheszoszi Hérakleitosz (kb. Kr.e. 535 –
Kr.e. 475) görög filozófus mondása: Minden folyik. Minden változik.
1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Belarusz
hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről. December 21-én 10 volt tagköztársaság és a
formailag még egyetlen tagköztársaságnak számító Üzbegisztán képviselői
kimondták a Szovjetunió megszűnését, s megállapodtak, hogy nemzetközi jogi
szempontból a Szovjetunió örököse kizárólag Oroszország lesz.
Gorbacsov december 25-én televíziós beszédben
hivatalosan is lemondott az akkor már de
facto nem létező szovjet elnöki tisztségről. A szovjet parlament utolsó
ülésére december 26-án került sor, amikor a parlament feloszlatta magát, és
1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.
Ma a Szovjetunió helyén az Oroszországi Föderáció,
vagy egyszerűen Oroszország áll.
Jelenlegi vezetője, elnöke 2012. május 7-e óta, immár
harmadízben Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, született 1952. október 7.
Leningrád, (ma ismét Szentpétervár) Szovjetunió.
A Forbes magazin szerint a világ egyik
legbefolyásosabb embere, regnálása, amerikai professzorok szerint egyre
markánsabban mutatja az autokrácia jeleit, amely az orosz konzervativizmus
lényegi eleme.
1970-75 között a Leningrádi Állami Egyetem jogi karán
nemzetközi jogot tanult.
Pályafutását az Államvédelmi Bizottság (KGB)
leningrádi szervezetének munkatársaként kezdte, fokról-fokra ért el egyre
magasabb pozíciókat.
Autokratikus törekvéseitől Magyarországnak nem kell
tartania, Putyin elnök gyakori vendég Budapesten, jó viszonyt tart fönn
miniszterelnökünkkel.
