Gyávaságom történeteiből
Kedves Géza,
már vagy két hete
nyűglődöm, hogy megírjak valamit, amit Magának ígértem, de valahogy nem akart
összeállni. Aztán tegnap, rendcsinálás közben megtaláltam a Maga kiáltványát,
mert amit 2007. május 11-i kelettel megfogalmazott az oktatás helyzetéről, az
bizony az, és egyben a kollégákhoz intézett felszólítás: a VII. Nevelésügyi
Kongresszus előkészületeként ki-ki írja meg az önnön iskolájával, netán a saját
működésével kapcsolatos kritikai észrevételét.
A felszólítás,
minthogy nem vagyok aktív pedagógus, nem nekem szól.
De talán
emlékszik, annak idején, amikor csatlakoztam a T.G.-féle Tani-tani
szerzőgárdájához, beszéltünk arról, hogy lassan, adagonként megírnám az
Iskolával való kapcsolatom történetét. Mert, bárhogy forgatjuk, szemléljük,
közelítünk, távolítunk, az Iskola nagy történet. Pozitív, vagy negatív
értelemben, de kikerülhetetlen.
Az én iskolával
való kapcsolatom 1940 szeptemberében kezdődött, ezelőtt 67 évvel, iszonyú erre
az időbeli távolságra még csak gondolni is, amikor beléptem a Sziget utcai
Községi Elemi Népiskola lányoknak fönntartott, vagyis Kresz Géza utcai kapuján.
Elsősorban tehát
tanuló voltam, aztán szülőként, majd életem rövid, de nem jelentéktelen
periódusában tanárként állt fenn a kapcsolatom az iskolával, továbbá
újságíróként, mint a Gyermekünk c. pedagógiai folyóirat (külső) munkatársa,
végül pedig nagyszülőként.
Olykor persze a
szerepek egymásra montírozódtak.
Van tehát
tapasztalatom az iskoláról, volt véleményem is a háború előtti, majd az azutáni
iskolarendszerekről, a Kádár-korszak alattiról, végül arról, ami a
rendszerváltozás után az iskolával történt. Az egyenlőtlenségek olyan fokú
kialakulására gondolok, mint ami végbement. Amiről többször is írtam. Bizonyos,
hogy a pedagógiai szabadság fontos. Bizonyos, hogy sokak számára életük nagy
vágya valósult meg azzal, hogy az állami iskolarendszerrel szemben másfajta
iskolát alapíthattak és működtethettek. Alternatív pedagógiai módszerekre épülő
iskolákat. Bennem azonban, lévén naiv, és a mai napig egyenlőségpárti, még ha
mostanság gyanússá vált is ez a kifejezés, illetve a magatartás, amit ez a
kifejezés fed, szóval, mint afféle egalitárius vonzódású lényben élt a remény,
hogy az általános iskolát megerősítik, megtámogatják, minden eszközt a rendelkezésére
bocsátanak, hogy valóban általánossá váljon. Azt gondoltam, hogy ehhez kellő
alapot nyújt Andor Mihály klasszikus tanulmánya, a Dolgozat az iskoláról.
(Mozgó Világ 1980.12., 1981. 1.) Azt reméltem, hogy születnek majd olyan
reformelképzelések, amelyek hasonlítanak a finn oktatási rendszer reformjához.
Nem ez történt.
Ha nem néztem
volna utána az interneten, akkor talán azt írtam volna, hogy lássuk be, azért
van abban valami groteszk, hogy a Waldorf iskolát, amelyet Rudolf Steiner –
valójában dr. Emil Molt, a gyár igazgatója –1919-ben a Waldorf-gyári munkások
gyerekeinek hozott létre, Magyarországon a kilencvenes években az
elit-értelmiségiek gyerekei látogatják.
Csakhogy
utánanéztem. Nemcsak azt tapasztaltam, hogy a Waldorf iskolák ma behálózzák az
országot, annak jeléül, hogy az alternatív, leginkább a gyerekközpontú iskolák
iránt igen erős a szülőkben az igény, de azt is, hogy a fiatal szülők között az
iskolákról, nevelésről, sőt, még a mesék interpretálásáról is élénk párbeszéd
folyik, amelyet talán érdemes a tanároknak is megismerni, figyelembe venni.
Ami a saját
meggyőződésemet illeti, ezek az újonnan szerzett ismeretek a lényeget tekintve
nem változtatják meg, ám mindenképp gondolkodásbeli rugalmasságra intenek.
Kedves Géza,
néhány szó erejéig szeretnék reflektálni a „89-es kis magyar (elcsent)
forradalom” kifejezésre. Tisztában vagyok azzal, hogy már maga a dátum is
politikai vízválasztó. Szintúgy az „(elcsent) forradalom.” Bár ez inkább
értékválasztás kérdése, miként Kornai János közgazdász professzor kifejtette a
közelmúltban vele készült interjúban. Azzal, amit mondott, tökéletesen
egyetértek. Nevezetesen, hogy értékválasztás kérdése, kinek mi a fontos. Az
igazságtétel-e, amely forradalommal, a forradalom pedig óhatatlanul vérontással
jár, amelyben elkerülhetetlenül áldozattá válnak ártatlanok is. Vagy az
igazságtételnél fontosabb a békés, vértelen rendszerváltozás, amely viszont
bántatlanul hagyja, akár érvényesülni is engedi a régi rendszer prominenseit.
Kérdezhetek
tovább? Mit jelent az, hogy „elcsent?” Ki, vagy kik csenték el? Azok, akik
körülülték az Ellenzéki Kerekasztalt? Egyáltalán: 1989-ben, vagy 1990-ben akart
itt valaki forradalmat csinálni? Talán azok az emberek, akik a
rendszerváltozáskor tömegével váltak munkanélküliekké?
Bevallom,
azt sem értem, miként kell értelmezni, hogy a rendszerváltozás tizenhét éve
„harminc forradalomra is elegendő idő”?
Vagy ez
csak egy szónoki fordulat?
Visszatérve
az iskolarendszerre.
Ami
történt, és ami nem történt, egyaránt jellemzi a magyar társadalom mély
megosztottságát.
Mindazt,
amit nem emésztett meg, amit nem dolgozott föl. Lehet a vágyálmunk valamiféle
minimális konszenzus, csakhogy nem akar létrejönni. A magyar társadalom
alighanem a kiegyezéstől kezdve a huszadik század minden gyökeres fordulatáig,
minden történéséig, – és itt most szándékosan nem konkretizálok, és nem
használom a tragikus jelzőt–, elmulasztotta a szembenézést az azokban játszott
szerepével, tevőleges hozzájárulásával.
Ebben a
mulasztásban, a történelmi ismeretek hiányában, a hamis mítoszok
újraélesztésében valószínűleg a tanárok egy része is ludas.
De nem áll
szándékomban ítélkezni: pusztán csak ráhangolódom a tárgyra, némileg a Magáétól
eltérő felütéssel. Feltételezem, mindketten sejtjük a másikról, hogy bizonyos
dolgokról különböző módon gondolkodunk, ami nem akadályozta meg Gézát abban,
hogy közölje az írásaimat. De hát nem állítok itt újdonságot: az általa
szerkesztett Tani-tani vonzereje és feltétlen érdeme éppen az volt, hogy azon a
százegynéhány oldalon eltérő meggyőződésű (nemű, korú, vallású, képzettségű)
emberek fejthették ki az iskolával kapcsolatos gondolataikat. Az alapvető
kritérium a tárgy iránti elköteleződés, és az emberi tisztességen alapuló
hitelesség.
Az
iskolával kapcsolatos két történet, amelyekről itt most dióhéjban beszámolni
készülök, adalékoknak tekinthetők a gyávaságomhoz. Nem nagy dicsőség gyávának
lenni, de úgy vélem, helyesebb bevallani, mint tagadni. És ezen túl, a két,
időben egymástól távol eső, más-más közegben zajló történetnek talán van valami
többletjelentése is.
Az első
történet háttere a háború utáni korszak. Zaklatott évek, a középiskola nyolc
osztályát három iskolában végeztem, ténylegesen azonban mindössze öt évig ültem
iskolapadban.
Sokáig úgy
gondoltam, hogy számomra nem az iskola volt a meghatározó, hogy nem az
iskoláimtól kaptam azt a szellemi-morális indíttatást, – ha rendelkeztem
ilyennel egyáltalán –amelyet mások, szerencsésebbek a saját Alma Materüktől.
És ez
többé-kevésbé így is van.
A háború
után az iskola falain kívül izgalmas és fontos dolgok történtek.
Bibó
István az 1945-48 közötti három évet jellemezte úgy, mint amikor a szó
legteljesebb értelmében élt. Amikor dolgozott, írt, hatni akart és
tudott is a kialakulóban lévő, majd tragikus gyorsasággal megszüntetett,
diktatúrába fojtott magyar demokráciára.
(Csak
zárójelben jegyzem meg: Magyarországnak felmérhetetlen kára származik abból,
hogy azok, akiknek fiatalsága a Bibó Szakkollégiumhoz kötődik, nem Bibó István
szellemi örökségét viszik tovább, hanem a magyar jobboldalnak azt a beteg
szellemiségű hagyományát, amelynek következményeként az ország mindkét
világháborúban a vesztes oldalon állt.)
Egy
serdülő lány azt, hogy Magyarország ez alatt a három év alatt nyitott volt és
szabad, hogy óriási szellemi energiák léptek működésbe a zsurnalisztikában és a
képzőművészetekben, az irodalmi és színházi életben, és természetesen a
politikában is, nyilván nem tudhatta fölmérni, átfogni. Mégis, sok mindent
érzékelnem lehetett.
Az 1945-46
os, szénszünetekkel kurtított tanévben délelőttönként a Szemere utcai elemi
lányiskola ötödik osztályába jártam, amelyből egyetlen markáns emlékem
származik: az osztályfőnöknőnk zsidókra tett megjegyzése, nevezetesen, hogy
sajnálja őket a történtekért, de… Délutánonként pedig, és persze ebédelni, a Nemzeti
Segély avantgárd szellemiségű, József Attiláról elnevezett napközi otthonába,
ahol két kiváló pedagógus működött: Baráth Irén és Tábori Frigyes. Szegényesek
voltak a körülmények, az ebéd, amit kaptunk, épphogy ehető. De József Attila és
Rimbaud verseket tanítottak, énekelni nép-és mozgalmi dalokat, akkor még
újdonságnak számító szavaló-és énekkórust alakítottak abból a sokfelől jött
napközis társaságból, amelyik mi voltunk, fel is léptünk egy alkalommal a
Madách Színházban. Mintha tényleg a kezdete lett volna valaminek. Mintha a
formálódó világ középpontjában az a gondolat állna, hogy igenis, az emberek
egyenlőnek születtek.
Számomra
ebből a korszakból maradandó élmény az a Rimbaud vers, amelyet Kenyérlesők-ként
olvastunk és tanultunk, nem tudom, kinek a fordításában. Mert a Rimbaud
összesben ugyanez a vers József Attila fordításában: Meghökkentek címmel
szerepel.
„Feketéllőn,
hóban, homályban,
a pince
fénylő ablakában
faruk
kerek
öt kicsi,
térden leskelődve,
nézi, hogy
készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.”
Megint az interneten találtam rá: a Kenyérlesőket
Kosztolányi fordította.
És persze, ahogy olvasom, ismerősek a sorok, a vers zenéje.
„A téli
hóba, téli ködbe
a széles
pincelyukra dőlve
áll öt
gyerek.
Feszült
inakkal lesve, térden
bámulják
hogy süti a pék benn
a
kenyeret.”
J.A.-nál a
befejezés:
„…midőn
úgy sírnak, mint a barmok
s úgy
görnyednek az égi csarnok
fényére
mind
hogy
nadrágjuk szétrepedezget
s a téli
szélben csüngve reszket
rajtuk az
ing.”
Kosztolányi
fordításában ez így szól:
„Rózsás orrukat a rácsra nyomják,
dalolnak,
látva ezt a pompát,
bús
fénylesők.
Imát
dalolnak epedezve,
s úgy
lehajolnak a kemence
szent
fényinél,
Hogy
szétreped rajtuk a nadrág,
elkapja
lengő ingük alját
a téli
szél.”
A
nyolcosztályos gimnázium harmadik és negyedik osztályát már a zsidó
lánygimnázium lipótvárosi, Hollán utcai tagozatában végeztem.
Ez a két
év, 1946 őszétől 1948 nyaráig lehetett volna a klasszikus tanulóidő. Az az
időszak, amikor minden lehetségest felszív az ember lánya, mindent, amit csak
felkínálnak, és még azon túl is, amire csak rátalál.
Harmadikban
kezdtünk latint tanulni, már nem emlékszem ki tanította, de arra igen, hogy
szerettem kipreparálni a fordítandó szöveg ismeretlen szavait. Érdekelt a
természetrajz, amely magába foglalta a kémiát. A történelem: tanárnőnk, G.
Etel, alacsony, törékeny, púpos, szép arcú nő volt – szerettem. Az irodalmat
különösen. Magyarra az osztályfőnöknőnk tanított. Az irodalom emocionális, nem
kifejezetten iskolás szellemű tolmácsolása furcsa ellentétben állt kissé
szögletes, merev személyiségével, amelyből hiányzott az igazi melegség.
De az órái
izgalmasak és tartalmasak voltak. Harmadik gimnáziumban a Toldit úgy tanultuk
meg könyv nélkül, hogy kiosztotta ránk a szerepeket. Én Miklós voltam. Némely
részletre mai is emlékszem.
„’Hm, paraszt én!’, emígy füstölög magában,
’ Hát ki
volna úr más széles e határban?
Toldi
György talán, a rókalelkű bátya,
Ki Lajos
királynál fent a tányért váltja?”
És persze,
az Előhangra, ami, úgy gondolom, a magyar költészet egyik csúcsa.
Emlékszem
még, hogy a harmadikos irodalmi olvasókönyvünkben Veres Péter Számadásából
volt egy részlet, arról az időszakról, amikor a krampácsolóknál dolgozott.
Gelléri Andor Endre A szállítóknál c. novellája benne volt teljes
egészében.
Így, vagy
úgy, nem csupán esztétikai élményt nyújtott az irodalom. Megtanított együtt
érezni a kiszolgáltatottakkal és megszomorítottakkal.
Valóban,
ez a korszak lehetett volna a termékeny tanulóidő, ha nem azok vagyunk,
akik.
Úgy
nevezett túlélők. Tizennyolc-tizenkilenc fős osztályunkban mindenkinek
elpusztult valakije.
Ha nem
övezte volna hallgatás 1944-et, azt, amit ez az évszám jelentett számunkra.
Ha a
külvilágból óhatatlanul beáramló politika nem erodálja az iskolát.
Ami engem
illet, egyszerre voltam hívő és kereső: hittem abban, hogy a világ megváltható,
de legalábbis megváltoztatható, azaz hittem a kommunizmusban, és ugyanakkor
voltak olyan kérdéseim, amelyekre az iskola nem tudott válaszolni.
Negyedik
osztály után otthagytam a zsidó gimnáziumot.
Egy ével
később, egy nálam alig idősebb, ám szellemileg sokkal érettebb, egészen más
társadalmi rétegből, a városi proletariátusból származó fiúval való kapcsolat
olyan közegbe röpített, olyan ismeretlen kulturális világot tárt föl előttem,
ami erősebb, markánsabb ingert jelentett minden iskolában megszerezhető
élménynél. Talán nem is a saját személyes életünket éltük, belemerítkeztünk
zenébe, Mozarttól Bartókig, Schuberttól a néger spirituálékig, irodalomba
József Attilától Füst Milánig, színházba, Csehovtól Sartre-ig, képzőművészetben
Csontvárytól Derkovitsig.
Elragadtatás
ami a lét gazdagságát illeti – és aztán
pokolra szállás, amikor együtt éljük át a Rajk per következményeként a hit
elvesztését.
Ebben a
kontextusban, majd az ezután következő meglehetően szélsőséges
élethelyzetekben, iskola helyett gyár, majd nemszeretem-egyetem, a Rákosi
korszak orwelli világa, elsüllyedt mindaz, ami az iskolával volt kapcsolatos.
És csak
sokára, későn érve voltam képes arra, hogy annak a bizonyos gesztusnak, morális
útmutatásnak felmérjem a hatását, olyképpen, mint amit igenis, az iskolának
köszönhetek, és beleillesszem a magam élettörténetébe. Mégis, ha nem tudatosan
is, de a hatása munkált bennem. Származott belőle valamiféle rálátás arra, hogy
milyen is vagyok.
Harmadikosok
voltunk: váltott műszakba jártunk iskolába, mert az épület nem volt elég nagy
ahhoz, hogy minden osztálynak külön terme legyen. Azon a héten délutánosok, és
aznap váltótársaink, a hetedikesek vagy nyolcadikosok állítólag elkergették a
korán érkezőket. Amikor én az iskolaépület sarkára értem, az egyik
osztálytársnőm titokzatos arccal már azzal fogadott, hogy nem lehet bemenni. És
már többen arról tárgyaltak, hogy lógjunk el. Ha a nagyok nem engednek be a
termünkbe, akkor menjünk el valahova. Én erre minden különösebb megfontolás
nélkül rögtön és lelkesen igent mondtam. Egy jó kis hecc, miért is ne.
Egyvalaki
volt, aki ezt helytelenítette. Az osztály négy Évája közül az egyik. De őt
lehurrogtuk. És ő valószínűleg nem is tartott velünk. Mi, a többség elindultunk,
kimentünk a Kossuth térre, ahol megmámorosodva a bátorságunktól, meg ettől a
hirtelen szerzett szabadságunktól, idétlenkedtünk, énekeltünk, körtáncoltunk.
Kora tavasz lehetett, még hűvös, télikabátos idő, korán sötétedett. Lassacskán
elhagyott bennünket a jó kedv, szállingózni kezdtünk hazafelé.
Már nem
emlékszem pontosan, hogy hazamentem-e, vagy már útközben föltámadtak a
kétségeim. Félni kezdtem. Eszembe jutott, hogy családi helyzetemre való
tekintettel, (halott apa) tandíjkedvezményt kapok, vagy egyáltalán nem kell
tandíjat fizetnünk, és hogy most emiatt a jó kis hecc miatt ezt, anyámnak
tetézve a gondjait, elveszíthetem. Arra sem emlékszem, kitől és hogyan
szereztem meg az igazgatóhelyettesnőnk címét, valamint, hogy az osztályunkban
mondjuk harmadrendű szerepet játszó, halványszőke B. Évával hol találkoztam, és
hogy vettem rá, hogy elkísérjen. Arra viszont nagyon világosan, hogy szinte
vakon és süketen a szorongástól, nyomtató lóként haladok föl egy ismeretlen ház
lépcsőin, emlékszem egy körfolyosóra, becsöngetek egy ajtón. Az
igazgatóhelyettesnőnk, Manci néni nyitja ki. Dadogni kezdek holmi
bocsánatkérésfélét, ő azonban nem hallgat meg. Közli, hogy nem tárgyal velem.
Velünk. Majd másnap az osztályban. És becsukja az ajtót az orrunk előtt.
Ennél
jobbat, bölcsebbet nem is tehetett volna.
Anyámnak
minderről nem számoltam be. Alig aludtam éjszaka. Szorongtam a lógás és
következményei, és mélységes mélyen szégyelltem magam a gyávaságom, a hiábavaló
Kanossza-járásom miatt.
Másnap az
iskolában, minthogy épp akkoriban volt beteg az osztályfőnöknőnk, Manci néni
jött be hozzánk, és igen keményen megleckéztetett. Már-már bűntettnek
minősítette az osztály ostobaságát. Az iskola rendjéről beszélt, arról a
rendről, amely nélkül az iskola nem állhat fenn. Önkényes megszegése az iskola
létét veszélyezteti.
Manci néni
szigorúsága, morális következetessége bennünk, szertelen és épp akkor
bűntudatos kamaszlányokban kétségkívül tiszteletet ébresztett. Azt hiszem,
nagyrészt rajta múlott, hogy az iskolánkban kialakult a józan középút az
erkölcsi relativizmus és a vaskalapos szigor között.
Végül
magatartásból mindannyian intőt kaptunk. Az én egyéni akciómról nem szólt egy
árva szót sem, és a tandíjmentességemet sem szűntették meg. Megkönnyebbültem,
és még jobban szégyelltem magam.
A másik
történet egy másik történelmi korszakban játszódik.
Ősz, 1965.
Tantestületi értekezlet a pesti Csikágó egyik általános iskolájában, amelyben
szerződéses nevelő vagyok. Az iskola arról volt nevezetes, hogy élénk úttörő
élet folyt a falai közt. Az igazgató csak a mozgalmi ügyekkel foglalkozott,
minden egyébbel a két igazgatóhelyettesnő.
Már tavasszal is
tanítottam ott vagy két hónapig. Kezdetben úgy tűnt, az iskola nagyobb
szabadságot ad, mint a gyár, amely hosszú időn át volt a munkahelyem. Később ez
látszatnak bizonyult. Illúziónak. Észrevettem különféle jeleket. Egy nálam alig
valamivel idősebb, de már másfél évtizede ott tanító kolléganőmmel szerettem
volna összebarátkozni. De keserű volt, kiábrándult, elutasító.
Még akkor,
tavasszal volt valamilyen ipari vásár, amelyen részt vettek amerikai cégek,
elhozták a színes, szép kiállítású prospektusaikat. Ezeket aztán a hetedikes
fiúk, akiket tanítottam, akiket szenvedélyesen érdekelte mindaz, ami gép, ami
modern, és persze, legfőként az autók, kézről kézre adták. Az egyik
igazgatóhelyettesnő valamiért bejött az osztályba, és minden bevezetés, apropó
nélkül a fiúkat kérdőre vonta: hogy vehetik kezükbe annak az USA-nak a propaganda
anyagait, amelyikben, és itt következett az ötvenes évekre emlékeztető
sablon szöveg, az USA-nak a fegyverkezésben, a világbéke fenyegetésében
betöltött szerepéről, a négerek elnyomásáról – akkoriban még nem tudtuk, hogy
ez a kifejező sértő –, valamint a munkások kizsákmányolásáról.
Amit mondott, az
tökéletesen inadekvát volt, és nyilvánvalóan bornírt. Ez a bornírt szellemiség
hatotta át az iskolát.
El kell ismernem
viszont, hogy ezekből a csikágói fiúkból nem lett bűnöző. Vitték őket
kirándulni, nyaranként táborozni. Ha nem is könnyen, de a nyolc osztályt
elvégezték. Utána szakmát tanultak, a leggyengébbek festést –mázolást, amiből
egész jól meg lehetett élni.
Akkor, ősszel már
nem voltak különösebb illúzióim. Szerződéses nevelő voltam, kiszolgáltatott
pária, alkalomszerűen foglalkoztatott. Fizetést szigorúan csak a ledolgozott
időre, és az azzal arányos szabadságra kaphattam, a nyári szünetre nem.
Néhány barátom már
volt. Az újonnan jöttek közül a frissen végzett magyar tanárnő, a középkorú
történelemtanár, és a fiatal rajztanár, akit iskolán kívül már jó nevű
festőként tartottak számon.
Ők hárman
érzékelhetően kilógtak a sorból, beléjük is martak minden lehetséges alkalommal
a többiek.
Voltak
természetesen jó élményeim is, a gyerekekkel, meg a fiatal magyartanárnővel
kapcsolatban – róla különben írtam már másutt –, de most nem ezekről van szó.
A tantestületi
értekezletet rendkívüli okból hívták össze.
Ott ültünk vagy
harmincan egy hosszú asztal két oldalán. Én félidős terhesen a második
gyerekemmel, aki majd a következő év februárjában lányként fog megszületni.
Az asztalfőn az
igazgató.
És elkezdődött egy
szabályszerű inkvizíciós tárgyalás.
Az egyik alsós
tanítónő volt a vádlott.
Az ellene
felhozott vád, amelyet az igazgató adott elő, hogy a kolléganő el akarja hagyni
az iskolát. Nem munkahelyet változtat. Dezertál! Vissza akar vonulni a
magánéletbe! Magyarul: otthon akar maradni, anyaként, feleségként,
háziasszonyként.
Az igazgató teljes
meggyőződéssel, igen lendületesen beszélt arról, hogy a pedagógia – hivatás,
életre szól, azt elhagyni bűn.
Mellette ült a
csapatvezető, úgy rémlik, Zsuzsának hívták, egy kis stöpszli nő, rendkívül
buzgó, elhivatott. Ugyanabban a szellemben szólalt meg, mint a főnökünk, még rá
is tett néhány lapáttal, amikor a hivatásról szuperlatívuszokban beszélt. Nem,
mondta, ezt képtelen megérteni, hogy valaki egyáltalán erre vetemedhet, hogy
csak úgy, ukk-mukk-fukk hűtlen lesz a hivatáshoz, az iskolához, a gyerekekhez!
És ez így ment,
talán egy órán keresztül. Megsemmisítő csapásokat mértek a kolléganőnkre, arra
a szolid, ápolt, negyven körüli asszonyra, aki ott ült köztünk, mozdulatlan
arccal, hangtalanul, nem szólt, nem védekezett.
Bennem iszonyú
indulatokat ébresztett ez a tökéletes aránytalanság: az egyik oldalon ők
ketten, a hatalom képviselői, a másikon egymagában a vádlott, akinek a
legmagánabb életébe avatkoznak bele, akinek az elemi emberi jogait sértik meg.
Forrt bennem a düh, a harag, a méltánytalanság, a kiszolgáltatottság miatt.
És nem szólaltam
meg. Nem. Nem attól féltem, hogyha megszólalok, akkor elvisz az AVO, vagy ami
helyette van. Vagy hogy rögtön kirúgnak az iskolából. Bár attól tarthattam,
hogyha magamra haragítom ezt a két embert, akkor jövőre nem lesz munkahelyem.
De a félelem nem valami konkrétumnak szólt. Ez a félelem mélyen belém épült,
általános félelem volt, annak a sejtekben megbúvó tudásnak a következménye,
hogy ezek mindent megtehetnek az emberrel. Büntetlenül.
És nem csak én
hallgattam, hanem a többiek is. Az a három ember, akiről tudtam, hogy ugyanúgy
gondolkodik, mint én.
Ezek voltunk,
ilyenek voltunk.
De mondjuk csak ki
egyes szám első személyben: én ilyen voltam.
Budapest, 2007.
jún. 15 – július 17.
*
Utószó:
2004-től 2007-ig
írtam a Tani-tani című alternatív
iskolai folyóiratba különféle műfajú cikkeket. Gondolom, a fenti írásból
kiderült, hogy szerettem azt a közeget, jól, és leginkább szabadnak éreztem
magam.
2007-ben Takáts
Gézát leváltották, új főszerkesztő lett, megváltozott a folyóirat külseje,
kiadója, részben a támogatói köre. Hogy a tartalma mennyiben változott, azt nem
tudom megítélni. A Tani-tani első, megújult
számában jelent meg a Gyávaságom
történetei, a Takács Gézának szóló személyes sorok nélkül. Egyben ez volt
az utolsó írásom, amely a folyóiratban megjelent.
Budapest, 2019.
aug. 27.