Saját magam

Budapesten, 1933-ban asszimiláns zsidó középpolgári családban születtem.

Az 1944-es évet anyámmal és öcsémmel Budapesten, a nemzetközi gettóban éltem túl.

Egyetemi tanulmányaimat az ELTE TTK vegyész szakán végeztem, ahol 1956-ban szereztem diplomát. 1969-ben magyar-történelemszakos diplomát szereztem az ELTE BTK-n.

Több mint nyolc évig a Kispesti Textilgyárban dolgoztam, üzemmérnökként. Majd néhány évig tanítottam, külső kerületi általános iskolákban.

1969 óta vagyok újságíró, 1992-ben, a Nők Lapja szerkesztőségéből mentem nyugdíjba. Ezt követően számos hetilap és folyóirat külső munkatársaként dolgoztam, egyebek közt rendszeresen publikáltam az Esély c. szociálpolitikai, valamint a Tani-tani c. pedagógiai folyóiratba.

1998 óta, mind a mai napig kéthetente jelentkezem jegyzetekkel a Civil Rádióban.

Több könyvem jelent meg, az Aki zsidónak vallotta magát című önéletrajzi köteten kívül (2005. Argumentum Kiadó), úgy gondolom, említésre méltó a Boldog Józanodók/ Az Anonim Alkoholisták Magyarországon (2011. Sík Kiadó) címen megjelent összefoglaló munkám.

Az itt olvasható Botlatókő apám története: egy zsidó férfi életútja a még derűs fiatalkortól a megsemmisítésig a nácizmus uralma alatti Európában.

A botlatókőről, (németül Stolperstein, megalkotója és kivitelezője Gunter Demnig német szobrász) mint az emlékezés egy tárgyiasított műfajáról először Az eltűnt hiány nyomában/Az emlékezés formái (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009) című tanulmánykötetben olvastam.

Az a tervem, hogy apám emlékére egy ilyen követ állíttatok, és hogy levelei, munkaszolgálatban írott tábori postai levelezőlapjai alapján egy dokumentumkötetet állítok össze, egy időben született meg.

Ezt a szándékomat megerősítette, hogy még 2012-ben, a Bad Arolsenben működő nemzetközi keresőszolgálattól (itt gyűjtötték össze valamennyi koncentrációs táborban keletkezett és megmaradt iratokat) megkértem és megkaptam az apámra vonatkozó dokumentumokat. A haláláról azonban nem maradt fönt irat.

2014-ben barátok révén kerültem kapcsolatba Landwehr Klárával, aki összekötőként szerepelt Gunter Demnig, és a Magyarországon botlatókövet állítatni szándékozók között.

A Botlatókő című dokumentumkötet 2014 nyarán megjelent, magát a követ egykori lakóházunk előtt, ahonnan apám utolsó útjára vonult be, jelenlétemben, családom tagjainak, valamint néhány barátunk, és természetesen Landwehr Klára jelenlétében Gunter Demnig úr 2014. szeptember 20-án helyezte el.

2019. augusztus 28., szerda


Gyávaságom történeteiből

Kedves Géza,

már vagy két hete nyűglődöm, hogy megírjak valamit, amit Magának ígértem, de valahogy nem akart összeállni. Aztán tegnap, rendcsinálás közben megtaláltam a Maga kiáltványát, mert amit 2007. május 11-i kelettel megfogalmazott az oktatás helyzetéről, az bizony az, és egyben a kollégákhoz intézett felszólítás: a VII. Nevelésügyi Kongresszus előkészületeként ki-ki írja meg az önnön iskolájával, netán a saját működésével kapcsolatos kritikai észrevételét.
A felszólítás, minthogy nem vagyok aktív pedagógus, nem nekem szól.
De talán emlékszik, annak idején, amikor csatlakoztam a T.G.-féle Tani-tani szerzőgárdájához, beszéltünk arról, hogy lassan, adagonként megírnám az Iskolával való kapcsolatom történetét. Mert, bárhogy forgatjuk, szemléljük, közelítünk, távolítunk, az Iskola nagy történet. Pozitív, vagy negatív értelemben, de kikerülhetetlen.
Az én iskolával való kapcsolatom 1940 szeptemberében kezdődött, ezelőtt 67 évvel, iszonyú erre az időbeli távolságra még csak gondolni is, amikor beléptem a Sziget utcai Községi Elemi Népiskola lányoknak fönntartott, vagyis Kresz Géza utcai kapuján.
Elsősorban tehát tanuló voltam, aztán szülőként, majd életem rövid, de nem jelentéktelen periódusában tanárként állt fenn a kapcsolatom az iskolával, továbbá újságíróként, mint a Gyermekünk c. pedagógiai folyóirat (külső) munkatársa, végül pedig nagyszülőként.
Olykor persze a szerepek egymásra montírozódtak.
Van tehát tapasztalatom az iskoláról, volt véleményem is a háború előtti, majd az azutáni iskolarendszerekről, a Kádár-korszak alattiról, végül arról, ami a rendszerváltozás után az iskolával történt. Az egyenlőtlenségek olyan fokú kialakulására gondolok, mint ami végbement. Amiről többször is írtam. Bizonyos, hogy a pedagógiai szabadság fontos. Bizonyos, hogy sokak számára életük nagy vágya valósult meg azzal, hogy az állami iskolarendszerrel szemben másfajta iskolát alapíthattak és működtethettek. Alternatív pedagógiai módszerekre épülő iskolákat. Bennem azonban, lévén naiv, és a mai napig egyenlőségpárti, még ha mostanság gyanússá vált is ez a kifejezés, illetve a magatartás, amit ez a kifejezés fed, szóval, mint afféle egalitárius vonzódású lényben élt a remény, hogy az általános iskolát megerősítik, megtámogatják, minden eszközt a rendelkezésére bocsátanak, hogy valóban általánossá váljon. Azt gondoltam, hogy ehhez kellő alapot nyújt Andor Mihály klasszikus tanulmánya, a Dolgozat az iskoláról. (Mozgó Világ 1980.12., 1981. 1.) Azt reméltem, hogy születnek majd olyan reformelképzelések, amelyek hasonlítanak a finn oktatási rendszer reformjához.
Nem ez történt.
Ha nem néztem volna utána az interneten, akkor talán azt írtam volna, hogy lássuk be, azért van abban valami groteszk, hogy a Waldorf iskolát, amelyet Rudolf Steiner – valójában dr. Emil Molt, a gyár igazgatója –1919-ben a Waldorf-gyári munkások gyerekeinek hozott létre, Magyarországon a kilencvenes években az elit-értelmiségiek gyerekei látogatják.
Csakhogy utánanéztem. Nemcsak azt tapasztaltam, hogy a Waldorf iskolák ma behálózzák az országot, annak jeléül, hogy az alternatív, leginkább a gyerekközpontú iskolák iránt igen erős a szülőkben az igény, de azt is, hogy a fiatal szülők között az iskolákról, nevelésről, sőt, még a mesék interpretálásáról is élénk párbeszéd folyik, amelyet talán érdemes a tanároknak is megismerni, figyelembe venni.
Ami a saját meggyőződésemet illeti, ezek az újonnan szerzett ismeretek a lényeget tekintve nem változtatják meg, ám mindenképp gondolkodásbeli rugalmasságra intenek.
Kedves Géza, néhány szó erejéig szeretnék reflektálni a „89-es kis magyar (elcsent) forradalom” kifejezésre. Tisztában vagyok azzal, hogy már maga a dátum is politikai vízválasztó. Szintúgy az „(elcsent) forradalom.” Bár ez inkább értékválasztás kérdése, miként Kornai János közgazdász professzor kifejtette a közelmúltban vele készült interjúban. Azzal, amit mondott, tökéletesen egyetértek. Nevezetesen, hogy értékválasztás kérdése, kinek mi a fontos. Az igazságtétel-e, amely forradalommal, a forradalom pedig óhatatlanul vérontással jár, amelyben elkerülhetetlenül áldozattá válnak ártatlanok is. Vagy az igazságtételnél fontosabb a békés, vértelen rendszerváltozás, amely viszont bántatlanul hagyja, akár érvényesülni is engedi a régi rendszer prominenseit.
Kérdezhetek tovább? Mit jelent az, hogy „elcsent?” Ki, vagy kik csenték el? Azok, akik körülülték az Ellenzéki Kerekasztalt? Egyáltalán: 1989-ben, vagy 1990-ben akart itt valaki forradalmat csinálni? Talán azok az emberek, akik a rendszerváltozáskor tömegével váltak munkanélküliekké?
Bevallom, azt sem értem, miként kell értelmezni, hogy a rendszerváltozás tizenhét éve „harminc forradalomra is elegendő idő”?
Vagy ez csak egy szónoki fordulat?
Visszatérve az iskolarendszerre.
Ami történt, és ami nem történt, egyaránt jellemzi a magyar társadalom mély megosztottságát.
Mindazt, amit nem emésztett meg, amit nem dolgozott föl. Lehet a vágyálmunk valamiféle minimális konszenzus, csakhogy nem akar létrejönni. A magyar társadalom alighanem a kiegyezéstől kezdve a huszadik század minden gyökeres fordulatáig, minden történéséig, – és itt most szándékosan nem konkretizálok, és nem használom a tragikus jelzőt–, elmulasztotta a szembenézést az azokban játszott szerepével, tevőleges hozzájárulásával.
Ebben a mulasztásban, a történelmi ismeretek hiányában, a hamis mítoszok újraélesztésében valószínűleg a tanárok egy része is ludas.
De nem áll szándékomban ítélkezni: pusztán csak ráhangolódom a tárgyra, némileg a Magáétól eltérő felütéssel. Feltételezem, mindketten sejtjük a másikról, hogy bizonyos dolgokról különböző módon gondolkodunk, ami nem akadályozta meg Gézát abban, hogy közölje az írásaimat. De hát nem állítok itt újdonságot: az általa szerkesztett Tani-tani vonzereje és feltétlen érdeme éppen az volt, hogy azon a százegynéhány oldalon eltérő meggyőződésű (nemű, korú, vallású, képzettségű) emberek fejthették ki az iskolával kapcsolatos gondolataikat. Az alapvető kritérium a tárgy iránti elköteleződés, és az emberi tisztességen alapuló hitelesség.
Az iskolával kapcsolatos két történet, amelyekről itt most dióhéjban beszámolni készülök, adalékoknak tekinthetők a gyávaságomhoz. Nem nagy dicsőség gyávának lenni, de úgy vélem, helyesebb bevallani, mint tagadni. És ezen túl, a két, időben egymástól távol eső, más-más közegben zajló történetnek talán van valami többletjelentése is.
Az első történet háttere a háború utáni korszak. Zaklatott évek, a középiskola nyolc osztályát három iskolában végeztem, ténylegesen azonban mindössze öt évig ültem iskolapadban.
Sokáig úgy gondoltam, hogy számomra nem az iskola volt a meghatározó, hogy nem az iskoláimtól kaptam azt a szellemi-morális indíttatást, – ha rendelkeztem ilyennel egyáltalán –amelyet mások, szerencsésebbek a saját Alma Materüktől.
És ez többé-kevésbé így is van.
A háború után az iskola falain kívül izgalmas és fontos dolgok történtek.
Bibó István az 1945-48 közötti három évet jellemezte úgy, mint amikor a szó legteljesebb értelmében élt. Amikor dolgozott, írt, hatni akart és tudott is a kialakulóban lévő, majd tragikus gyorsasággal megszüntetett, diktatúrába fojtott magyar demokráciára.
(Csak zárójelben jegyzem meg: Magyarországnak felmérhetetlen kára származik abból, hogy azok, akiknek fiatalsága a Bibó Szakkollégiumhoz kötődik, nem Bibó István szellemi örökségét viszik tovább, hanem a magyar jobboldalnak azt a beteg szellemiségű hagyományát, amelynek következményeként az ország mindkét világháborúban a vesztes oldalon állt.)
Egy serdülő lány azt, hogy Magyarország ez alatt a három év alatt nyitott volt és szabad, hogy óriási szellemi energiák léptek működésbe a zsurnalisztikában és a képzőművészetekben, az irodalmi és színházi életben, és természetesen a politikában is, nyilván nem tudhatta fölmérni, átfogni. Mégis, sok mindent érzékelnem lehetett.
Az 1945-46 os, szénszünetekkel kurtított tanévben délelőttönként a Szemere utcai elemi lányiskola ötödik osztályába jártam, amelyből egyetlen markáns emlékem származik: az osztályfőnöknőnk zsidókra tett megjegyzése, nevezetesen, hogy sajnálja őket a történtekért, de… Délutánonként pedig, és persze ebédelni, a Nemzeti Segély avantgárd szellemiségű, József Attiláról elnevezett napközi otthonába, ahol két kiváló pedagógus működött: Baráth Irén és Tábori Frigyes. Szegényesek voltak a körülmények, az ebéd, amit kaptunk, épphogy ehető. De József Attila és Rimbaud verseket tanítottak, énekelni nép-és mozgalmi dalokat, akkor még újdonságnak számító szavaló-és énekkórust alakítottak abból a sokfelől jött napközis társaságból, amelyik mi voltunk, fel is léptünk egy alkalommal a Madách Színházban. Mintha tényleg a kezdete lett volna valaminek. Mintha a formálódó világ középpontjában az a gondolat állna, hogy igenis, az emberek egyenlőnek születtek.
Számomra ebből a korszakból maradandó élmény az a Rimbaud vers, amelyet Kenyérlesők-ként olvastunk és tanultunk, nem tudom, kinek a fordításában. Mert a Rimbaud összesben ugyanez a vers József Attila fordításában: Meghökkentek címmel szerepel.

„Feketéllőn, hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában
faruk kerek

öt kicsi, térden leskelődve,
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.”

Megint az interneten találtam rá: a Kenyérlesőket Kosztolányi fordította.
És persze, ahogy olvasom, ismerősek a sorok, a vers zenéje.

„A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják hogy süti a pék benn
a kenyeret.”
J.A.-nál a befejezés:
„…midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek az égi csarnok
fényére mind

hogy nadrágjuk szétrepedezget
s a téli szélben csüngve reszket
rajtuk az ing.”

Kosztolányi fordításában ez így szól:
 „Rózsás orrukat a rácsra nyomják,
dalolnak, látva ezt a pompát,
bús fénylesők.

Imát dalolnak epedezve,
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

Hogy szétreped rajtuk a nadrág,
elkapja lengő ingük alját
a téli szél.”

A nyolcosztályos gimnázium harmadik és negyedik osztályát már a zsidó lánygimnázium lipótvárosi, Hollán utcai tagozatában végeztem.
Ez a két év, 1946 őszétől 1948 nyaráig lehetett volna a klasszikus tanulóidő. Az az időszak, amikor minden lehetségest felszív az ember lánya, mindent, amit csak felkínálnak, és még azon túl is, amire csak rátalál.
Harmadikban kezdtünk latint tanulni, már nem emlékszem ki tanította, de arra igen, hogy szerettem kipreparálni a fordítandó szöveg ismeretlen szavait. Érdekelt a természetrajz, amely magába foglalta a kémiát. A történelem: tanárnőnk, G. Etel, alacsony, törékeny, púpos, szép arcú nő volt – szerettem. Az irodalmat különösen. Magyarra az osztályfőnöknőnk tanított. Az irodalom emocionális, nem kifejezetten iskolás szellemű tolmácsolása furcsa ellentétben állt kissé szögletes, merev személyiségével, amelyből hiányzott az igazi melegség.
De az órái izgalmasak és tartalmasak voltak. Harmadik gimnáziumban a Toldit úgy tanultuk meg könyv nélkül, hogy kiosztotta ránk a szerepeket. Én Miklós voltam. Némely részletre mai is emlékszem.

 „’Hm, paraszt én!’, emígy füstölög magában,
’ Hát ki volna úr más széles e határban?
Toldi György talán, a rókalelkű bátya,
Ki Lajos királynál fent a tányért váltja?”

És persze, az Előhangra, ami, úgy gondolom, a magyar költészet egyik csúcsa.
Emlékszem még, hogy a harmadikos irodalmi olvasókönyvünkben Veres Péter Számadásából volt egy részlet, arról az időszakról, amikor a krampácsolóknál dolgozott. Gelléri Andor Endre A szállítóknál c. novellája benne volt teljes egészében.
Így, vagy úgy, nem csupán esztétikai élményt nyújtott az irodalom. Megtanított együtt érezni a kiszolgáltatottakkal és megszomorítottakkal.
Valóban, ez a korszak lehetett volna a termékeny tanulóidő, ha nem azok vagyunk, akik.
Úgy nevezett túlélők. Tizennyolc-tizenkilenc fős osztályunkban mindenkinek elpusztult valakije.
Ha nem övezte volna hallgatás 1944-et, azt, amit ez az évszám jelentett számunkra.
Ha a külvilágból óhatatlanul beáramló politika nem erodálja az iskolát. 
Ami engem illet, egyszerre voltam hívő és kereső: hittem abban, hogy a világ megváltható, de legalábbis megváltoztatható, azaz hittem a kommunizmusban, és ugyanakkor voltak olyan kérdéseim, amelyekre az iskola nem tudott válaszolni.
Negyedik osztály után otthagytam a zsidó gimnáziumot.
Egy ével később, egy nálam alig idősebb, ám szellemileg sokkal érettebb, egészen más társadalmi rétegből, a városi proletariátusból származó fiúval való kapcsolat olyan közegbe röpített, olyan ismeretlen kulturális világot tárt föl előttem, ami erősebb, markánsabb ingert jelentett minden iskolában megszerezhető élménynél. Talán nem is a saját személyes életünket éltük, belemerítkeztünk zenébe, Mozarttól Bartókig, Schuberttól a néger spirituálékig, irodalomba József Attilától Füst Milánig, színházba, Csehovtól Sartre-ig, képzőművészetben Csontvárytól Derkovitsig.
Elragadtatás ami a lét gazdagságát illeti –  és aztán pokolra szállás, amikor együtt éljük át a Rajk per következményeként a hit elvesztését.
Ebben a kontextusban, majd az ezután következő meglehetően szélsőséges élethelyzetekben, iskola helyett gyár, majd nemszeretem-egyetem, a Rákosi korszak orwelli világa, elsüllyedt mindaz, ami az iskolával volt kapcsolatos.
És csak sokára, későn érve voltam képes arra, hogy annak a bizonyos gesztusnak, morális útmutatásnak felmérjem a hatását, olyképpen, mint amit igenis, az iskolának köszönhetek, és beleillesszem a magam élettörténetébe. Mégis, ha nem tudatosan is, de a hatása munkált bennem. Származott belőle valamiféle rálátás arra, hogy milyen is vagyok.
Harmadikosok voltunk: váltott műszakba jártunk iskolába, mert az épület nem volt elég nagy ahhoz, hogy minden osztálynak külön terme legyen. Azon a héten délutánosok, és aznap váltótársaink, a hetedikesek vagy nyolcadikosok állítólag elkergették a korán érkezőket. Amikor én az iskolaépület sarkára értem, az egyik osztálytársnőm titokzatos arccal már azzal fogadott, hogy nem lehet bemenni. És már többen arról tárgyaltak, hogy lógjunk el. Ha a nagyok nem engednek be a termünkbe, akkor menjünk el valahova. Én erre minden különösebb megfontolás nélkül rögtön és lelkesen igent mondtam. Egy jó kis hecc, miért is ne.
Egyvalaki volt, aki ezt helytelenítette. Az osztály négy Évája közül az egyik. De őt lehurrogtuk. És ő valószínűleg nem is tartott velünk. Mi, a többség elindultunk, kimentünk a Kossuth térre, ahol megmámorosodva a bátorságunktól, meg ettől a hirtelen szerzett szabadságunktól, idétlenkedtünk, énekeltünk, körtáncoltunk. Kora tavasz lehetett, még hűvös, télikabátos idő, korán sötétedett. Lassacskán elhagyott bennünket a jó kedv, szállingózni kezdtünk hazafelé.
Már nem emlékszem pontosan, hogy hazamentem-e, vagy már útközben föltámadtak a kétségeim. Félni kezdtem. Eszembe jutott, hogy családi helyzetemre való tekintettel, (halott apa) tandíjkedvezményt kapok, vagy egyáltalán nem kell tandíjat fizetnünk, és hogy most emiatt a jó kis hecc miatt ezt, anyámnak tetézve a gondjait, elveszíthetem. Arra sem emlékszem, kitől és hogyan szereztem meg az igazgatóhelyettesnőnk címét, valamint, hogy az osztályunkban mondjuk harmadrendű szerepet játszó, halványszőke B. Évával hol találkoztam, és hogy vettem rá, hogy elkísérjen. Arra viszont nagyon világosan, hogy szinte vakon és süketen a szorongástól, nyomtató lóként haladok föl egy ismeretlen ház lépcsőin, emlékszem egy körfolyosóra, becsöngetek egy ajtón. Az igazgatóhelyettesnőnk, Manci néni nyitja ki. Dadogni kezdek holmi bocsánatkérésfélét, ő azonban nem hallgat meg. Közli, hogy nem tárgyal velem. Velünk. Majd másnap az osztályban. És becsukja az ajtót az orrunk előtt.
Ennél jobbat, bölcsebbet nem is tehetett volna.
Anyámnak minderről nem számoltam be. Alig aludtam éjszaka. Szorongtam a lógás és következményei, és mélységes mélyen szégyelltem magam a gyávaságom, a hiábavaló Kanossza-járásom miatt.
Másnap az iskolában, minthogy épp akkoriban volt beteg az osztályfőnöknőnk, Manci néni jött be hozzánk, és igen keményen megleckéztetett. Már-már bűntettnek minősítette az osztály ostobaságát. Az iskola rendjéről beszélt, arról a rendről, amely nélkül az iskola nem állhat fenn. Önkényes megszegése az iskola létét veszélyezteti.
Manci néni szigorúsága, morális következetessége bennünk, szertelen és épp akkor bűntudatos kamaszlányokban kétségkívül tiszteletet ébresztett. Azt hiszem, nagyrészt rajta múlott, hogy az iskolánkban kialakult a józan középút az erkölcsi relativizmus és a vaskalapos szigor között.
Végül magatartásból mindannyian intőt kaptunk. Az én egyéni akciómról nem szólt egy árva szót sem, és a tandíjmentességemet sem szűntették meg. Megkönnyebbültem, és még jobban szégyelltem magam.
A másik történet egy másik történelmi korszakban játszódik.
Ősz, 1965. Tantestületi értekezlet a pesti Csikágó egyik általános iskolájában, amelyben szerződéses nevelő vagyok. Az iskola arról volt nevezetes, hogy élénk úttörő élet folyt a falai közt. Az igazgató csak a mozgalmi ügyekkel foglalkozott, minden egyébbel a két igazgatóhelyettesnő.
Már tavasszal is tanítottam ott vagy két hónapig. Kezdetben úgy tűnt, az iskola nagyobb szabadságot ad, mint a gyár, amely hosszú időn át volt a munkahelyem. Később ez látszatnak bizonyult. Illúziónak. Észrevettem különféle jeleket. Egy nálam alig valamivel idősebb, de már másfél évtizede ott tanító kolléganőmmel szerettem volna összebarátkozni. De keserű volt, kiábrándult, elutasító.
Még akkor, tavasszal volt valamilyen ipari vásár, amelyen részt vettek amerikai cégek, elhozták a színes, szép kiállítású prospektusaikat. Ezeket aztán a hetedikes fiúk, akiket tanítottam, akiket szenvedélyesen érdekelte mindaz, ami gép, ami modern, és persze, legfőként az autók, kézről kézre adták. Az egyik igazgatóhelyettesnő valamiért bejött az osztályba, és minden bevezetés, apropó nélkül a fiúkat kérdőre vonta: hogy vehetik kezükbe annak az USA-nak a propaganda anyagait, amelyikben, és itt következett az ötvenes évekre emlékeztető sablon szöveg, az USA-nak a fegyverkezésben, a világbéke fenyegetésében betöltött szerepéről, a négerek elnyomásáról – akkoriban még nem tudtuk, hogy ez a kifejező sértő –, valamint a munkások kizsákmányolásáról.
Amit mondott, az tökéletesen inadekvát volt, és nyilvánvalóan bornírt. Ez a bornírt szellemiség hatotta át az iskolát.
El kell ismernem viszont, hogy ezekből a csikágói fiúkból nem lett bűnöző. Vitték őket kirándulni, nyaranként táborozni. Ha nem is könnyen, de a nyolc osztályt elvégezték. Utána szakmát tanultak, a leggyengébbek festést –mázolást, amiből egész jól meg lehetett élni.
Akkor, ősszel már nem voltak különösebb illúzióim. Szerződéses nevelő voltam, kiszolgáltatott pária, alkalomszerűen foglalkoztatott. Fizetést szigorúan csak a ledolgozott időre, és az azzal arányos szabadságra kaphattam, a nyári szünetre nem.
Néhány barátom már volt. Az újonnan jöttek közül a frissen végzett magyar tanárnő, a középkorú történelemtanár, és a fiatal rajztanár, akit iskolán kívül már jó nevű festőként tartottak számon.
Ők hárman érzékelhetően kilógtak a sorból, beléjük is martak minden lehetséges alkalommal a többiek.
Voltak természetesen jó élményeim is, a gyerekekkel, meg a fiatal magyartanárnővel kapcsolatban – róla különben írtam már másutt –, de most nem ezekről van szó.
A tantestületi értekezletet rendkívüli okból hívták össze.
Ott ültünk vagy harmincan egy hosszú asztal két oldalán. Én félidős terhesen a második gyerekemmel, aki majd a következő év februárjában lányként fog megszületni.
Az asztalfőn az igazgató.
És elkezdődött egy szabályszerű inkvizíciós tárgyalás.
Az egyik alsós tanítónő volt a vádlott.
Az ellene felhozott vád, amelyet az igazgató adott elő, hogy a kolléganő el akarja hagyni az iskolát. Nem munkahelyet változtat. Dezertál! Vissza akar vonulni a magánéletbe! Magyarul: otthon akar maradni, anyaként, feleségként, háziasszonyként.
Az igazgató teljes meggyőződéssel, igen lendületesen beszélt arról, hogy a pedagógia – hivatás, életre szól, azt elhagyni bűn.
Mellette ült a csapatvezető, úgy rémlik, Zsuzsának hívták, egy kis stöpszli nő, rendkívül buzgó, elhivatott. Ugyanabban a szellemben szólalt meg, mint a főnökünk, még rá is tett néhány lapáttal, amikor a hivatásról szuperlatívuszokban beszélt. Nem, mondta, ezt képtelen megérteni, hogy valaki egyáltalán erre vetemedhet, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk hűtlen lesz a hivatáshoz, az iskolához, a gyerekekhez!
És ez így ment, talán egy órán keresztül. Megsemmisítő csapásokat mértek a kolléganőnkre, arra a szolid, ápolt, negyven körüli asszonyra, aki ott ült köztünk, mozdulatlan arccal, hangtalanul, nem szólt, nem védekezett.
Bennem iszonyú indulatokat ébresztett ez a tökéletes aránytalanság: az egyik oldalon ők ketten, a hatalom képviselői, a másikon egymagában a vádlott, akinek a legmagánabb életébe avatkoznak bele, akinek az elemi emberi jogait sértik meg. Forrt bennem a düh, a harag, a méltánytalanság, a kiszolgáltatottság miatt.
És nem szólaltam meg. Nem. Nem attól féltem, hogyha megszólalok, akkor elvisz az AVO, vagy ami helyette van. Vagy hogy rögtön kirúgnak az iskolából. Bár attól tarthattam, hogyha magamra haragítom ezt a két embert, akkor jövőre nem lesz munkahelyem. De a félelem nem valami konkrétumnak szólt. Ez a félelem mélyen belém épült, általános félelem volt, annak a sejtekben megbúvó tudásnak a következménye, hogy ezek mindent megtehetnek az emberrel. Büntetlenül.
És nem csak én hallgattam, hanem a többiek is. Az a három ember, akiről tudtam, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint én.
Ezek voltunk, ilyenek voltunk.
De mondjuk csak ki egyes szám első személyben: én ilyen voltam.

Budapest, 2007. jún. 15 – július 17.

*

Utószó:
2004-től 2007-ig írtam a Tani-tani című alternatív iskolai folyóiratba különféle műfajú cikkeket. Gondolom, a fenti írásból kiderült, hogy szerettem azt a közeget, jól, és leginkább szabadnak éreztem magam.
2007-ben Takáts Gézát leváltották, új főszerkesztő lett, megváltozott a folyóirat külseje, kiadója, részben a támogatói köre. Hogy a tartalma mennyiben változott, azt nem tudom megítélni. A Tani-tani első, megújult számában jelent meg a Gyávaságom történetei, a Takács Gézának szóló személyes sorok nélkül. Egyben ez volt az utolsó írásom, amely a folyóiratban megjelent.
Budapest, 2019. aug. 27.