Ez a kérdés.
Civil ugyebár az, aki nem tartozik az egyenruhát viselők közé. Lásd katona, rendőr, tűzoltó, vám - és fegyőr és így tovább. Tudjuk, mert ez irányban ki vagyunk művelve, hogy gyakran az egyenruhások is civil ruhába bújnak. Illetve, nem is tudom, hogy például az FBI vagy a CIA ügynökeinek, nevezetesen az X aktákból ismert Scully és Mulder ügynököknek van-e valamilyen egyenruhája, mert őket még véletlenül sem látni másban, mint decens kosztümben, illetve öltönyben. Ám azért mégsem tévesztjük őket össze egy kézimunkaszakkör, vagy egy nyugdíjasokból álló horgászegylet tagjaival, mert a kellő pillanatban a decens ruhadarabokból mindig előkerül az a bizonyos, szolgálati használatra rendeltetett stukker.
A civil viszont felöltözve és levetkőzve is civil. Szmokingban is, fürdőruhában is. Akkor is, amikor éppen a maga ilyen-olyan munkáját végzi. Vagy telefonál. Sorállás közben, vagy amikor a gyerekeivel játszik.
Az önazonosságához ez persze kevés
Egyáltalán: ha a civilség mibenlétét csak negatívumokkal vagyunk képesek meghatározni, akkor fölösleges itt a dologgal bíbelődni.
Civilnek lenni nem azonos azzal, amit ma polgárként akar nekünk eladni a legnagyobb kormánypárt, amely önmagát a nevében is polgári pártként definiálja. A civil és a klasszikus értelemben vett polgár között kétségkívül van valami rokonság. A civil azonban egy tágabb kört jelölő fogalom. És egy kicsit azért más. Létezik civil kurázsi, a civilek bátorsága, lelkiereje, szemben a katonák hősiességével. Olyan jelző-jelzett szókapcsolatról viszont, mint polgár kurázsi, nem hallottam.
Az én emlékezetemben a civil kurázsi legszebb megnyilvánulása az egyetemi fizikatanáromtól származik. Ha jól emlékszem, 1952-őt írtak. Év eleje volt, azaz tél. Nagykabátban ültünk a fűtetlen előadóban. Aznap tartották az esedékes választásokat, amelyeken az akkor MDP-nek, a Magyar Dolgozók Pártjának nevezett kommunista párt jelöltjeire lehetett, vagyis kellett szavazni. Az eljárás mikéntjének és hogyanjának ecsetelésébe most nem mennék bele. Ezek voltak a félelem és rettegés évei Magyarországon és a többi szocialista országban. Ezek voltak azok a bizonyos ötvenes évek, a Rákosi - korszak. A félelem benne volt a levegőben. Nagyon hamar megtanultuk, hogyha van saját véleményünk, arról mélyen hallgatnunk kell, megtanultuk, hogy mit várnak tőlünk, hogy adott esetben mit kell mondanunk.
A választás napjának reggelén az ország minden intézményében, munkahelyén, feltételezem, hogy a kórházakban, a kórtermekben is a helyi vezetőknek buzdító beszédet kellett mondaniuk. A mi fizikatanárunknak is ez lett volna a feladata. Ő azonban nem szólt egy szót sem, csak elővett egy József Attila kötetet, és elkezdte olvasni: "Az éjjel hazafelé mentem/éreztem, bársony nesz inog..."Néma csönd volt, amíg végigolvasta a Hazámat. És ez akkor tényleg tett volt, ehhez akkor tényleg civil kurázsi kellett, belső meggyőződés, nem valami veszélytelen sablonszöveget mondani, hanem az akkori kurzusban éppen nem kegyelt József Attilát idézni.
Ilyen sorokat, " Hisz "nyíltan" dönt, ki ezer éve,/ magával kötve mint a kéve,/ sunyít, vagy parancsot követ..."
Civil kurázsi kellett 56 után, hogy az a hallgatag, nálunk jóval idősebb fiú, aki 54-ben csöppent oda az évfolyamunkra, aki később a legjobb barátnőmet vette feleségül és csak ezért tudom, hogy öt évig raboskodott a recski táborban, nemet tudjon mondani az őt beszervezni akaró belügyeseknek. Iszonyú nyomást gyakoroltak rá, akinek amúgyis megtépázott volt az idegrendszere. Másfél, vagy két éven át zaklatták, telefonon hívták, találkozókra invitálták, újból és újból megfenyegették. Ő minden alkalommal félt, rettegett, és minden alkalommal nemet mondott.
Civil kurázsi kellett ahhoz, hogy vagy száz magyar értelmiségi aláírja a Charta 77-et. Később, a nyolcvanas években a szamizdatok névvel, lakcímmel jegyzett szerkesztéséhez, a szerzőséghez is. Vagy ahhoz, hogy részt vegyen valaki a Március 15-i felvonulásokon.
Ma kockázat nélkül aláírhat bárki bármilyen kiáltványt, memorandumot, hűségnyilatkozatot. Ma, úgy gondolom, nincs szükség civil kurázsira. Ma leginkább valamiféle civil öntudatra lenne szükség. Olyasmire például, mint amilyennel Svájcból hazatelepült ismerősöm rendelkezik, aki álmélkodva, hitetlenkedve és felháborodva fedezi föl, hogy itt nálunk a lakosság szolgálatára rendeltetett hivatalok és intézmények nem szolgáltatnak, hanem kegyet gyakorolnak. Ismerősöm ülősztrájkot folytatott a legnagyobb lakossági bank központjában, mert Svájcból átutalt nyugdíját hat hét eltelte után sem kapta meg. Azzal indokolták, hogy még nincs itt a pénz. Hát ugye, ami a svájci bankot illeti, ez nyilvánvalóan nonszensz. Ismerősöm nem kiabált, nem csinált jeleneteket. Azt mondta, hogy ő akkor most addig nem megy el, amíg nem találják a pénzét, vagy arról, hogy nincs, adjanak egy papírt. És meg lett.
Ismerősöm egyébként szociális munkás volt odakint. Ma is visszajár nyaranként tanítóknak, szociális munkásoknak továbbképző tanfolyamot tartani. Továbbá visszajár, amikor az államszövetségben szavazás van. Azt mondja: „Civilként, felnőtt emberként, adófizető állampolgárként nekem is van kötelességem. Amit a saját szintemen megtehetek, azt meg kell tennem. Különben nincs jogom a politikusoktól az ő kötelességeiket számon kérni.”
Hát valami efféle magatartást és felfogást kellene megtanulnunk nekünk is.
Utóirat: Ez volt az első Civil Rádiós jegyzetem, született 1998. novemberében. Még megtalálható rajta a naivitás hímpora. Még hittem abban, hogy érdemes a civil öntudatot ébresztgetni. Még reménykedtem, hogyha rávilágítunk erre-arra, akkor az emberek majd élesebben látnak. Azóta több mint tizenegy év eltelt. Sok minden megváltozott. Ma már nem reménykedem, de mégis, talán dacból úgy gondolom, folytatni kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése