Gyávaságom történeteiből

Kedves Géza,

már vagy két hete nyűglődöm, hogy megírjak valamit, amit Magának ígértem, de valahogy nem akart összeállni. Aztán tegnap, rendcsinálás közben megtaláltam a Maga kiáltványát, mert amit 2007. május 11-i kelettel megfogalmazott az oktatás helyzetéről, az bizony az, és egyben a kollégákhoz intézett felszólítás: a VII. Nevelésügyi Kongresszus előkészületeként ki-ki írja meg az önnön iskolájával, netán a saját működésével kapcsolatos kritikai észrevételét.

A felszólítás, minthogy nem vagyok aktív pedagógus, nem nekem szól.

De talán emlékszik, annak idején, amikor csatlakoztam a T.G.-féle Tani-tani szerzőgárdájához, beszéltünk arról, hogy lassan, adagonként megírnám az Iskolával való kapcsolatom történetét. Mert, bárhogy forgatjuk, szemléljük, közelítünk, távolítunk, az Iskola nagy történet. Pozitív, vagy negatív értelemben, de kikerülhetetlen.

Az én iskolával való kapcsolatom 1940 szeptemberében kezdődött, ezelőtt 67 évvel, iszonyú erre az időbeli távolságra még csak gondolni is, amikor beléptem a Sziget utcai Községi Elemi Népiskola lányoknak fönntartott, vagyis Kresz Géza utcai kapuján.

Elsősorban tehát tanuló voltam, aztán szülőként, majd életem rövid, de nem jelentéktelen periódusában tanárként állt fenn a kapcsolatom az iskolával, továbbá újságíróként, mint a Gyermekünk c. pedagógiai folyóirat (külső) munkatársa, végül pedig nagyszülőként.

Olykor persze a szerepek egymásra montírozódtak.

Van tehát tapasztalatom az iskoláról, volt véleményem is a háború előtti, majd az azutáni iskolarendszerekről, a Kádár-korszak alattiról, végül arról, ami a rendszerváltozás után az iskolával történt. Az egyenlőtlenségek olyan fokú kialakulására gondolok, mint ami végbement. Amiről többször is írtam. Bizonyos, hogy a pedagógiai szabadság fontos. Bizonyos, hogy sokak számára életük nagy vágya valósult meg azzal, hogy az állami iskolarendszerrel szemben másfajta iskolát alapíthattak és működtethettek. Alternatív pedagógiai módszerekre épülő iskolákat. Bennem azonban, lévén naiv, és a mai napig egyenlőségpárti, még ha mostanság gyanússá vált is ez a kifejezés, illetve a magatartás, amit ez a kifejezés fed, szóval, mint afféle egalitárius vonzódású lényben élt a remény, hogy az általános iskolát megerősítik, megtámogatják, minden eszközt a rendelkezésére bocsátanak, hogy valóban általánossá váljon. Azt gondoltam, hogy ehhez kellő alapot nyújt Andor Mihály klasszikus tanulmánya, a Dolgozat az iskoláról. (Mozgó Világ 1980.12., 1981. 1.) Azt reméltem, hogy születnek majd olyan reformelképzelések, amelyek hasonlítanak a finn oktatási rendszer reformjához.

Nem ez történt.

Ha nem néztem volna utána az interneten, akkor talán azt írtam volna, hogy lássuk be, azért van abban valami groteszk, hogy a Waldorf iskolát, amelyet Rudolf Steiner – valójában dr. Emil Molt, a gyár igazgatója –1919-ben a Waldorf-gyári munkások gyerekeinek hozott létre, Magyarországon a kilencvenes években az elit-értelmiségiek gyerekei látogatják.

Csakhogy utánanéztem. Nemcsak azt tapasztaltam, hogy a Waldorf iskolák ma behálózzák az országot, annak jeléül, hogy az alternatív, leginkább a gyerekközpontú iskolák iránt igen erős a szülőkben az igény, de azt is, hogy a fiatal szülők között az iskolákról, nevelésről, sőt, még a mesék interpretálásáról is élénk párbeszéd folyik, amelyet talán érdemes a tanároknak is megismerni, figyelembe venni.

Ami a saját meggyőződésemet illeti, ezek az újonnan szerzett ismeretek a lényeget tekintve nem változtatják meg, ám mindenképp gondolkodásbeli rugalmasságra intenek.

Kedves Géza, néhány szó erejéig szeretnék reflektálni a „89-es kis magyar (elcsent) forradalom” kifejezésre. Tisztában vagyok azzal, hogy már maga a dátum is politikai vízválasztó. Szintúgy az „(elcsent) forradalom.” Bár ez inkább értékválasztás kérdése, miként Kornai János közgazdász professzor kifejtette a közelmúltban vele készült interjúban. Azzal, amit mondott, tökéletesen egyetértek. Nevezetesen, hogy értékválasztás kérdése, kinek mi a fontos. Az igazságtétel-e, amely forradalommal, a forradalom pedig óhatatlanul vérontással jár, amelyben elkerülhetetlenül áldozattá válnak ártatlanok is. Vagy az igazságtételnél fontosabb a békés, vértelen rendszerváltozás, amely viszont bántatlanul hagyja, akár érvényesülni is engedi a régi rendszer prominenseit.

Kérdezhetek tovább? Mit jelent az, hogy „elcsent?” Ki, vagy kik csenték el? Azok, akik körülülték az Ellenzéki Kerekasztalt? Egyáltalán: 1989-ben, vagy 1990-ben akart itt valaki forradalmat csinálni? Talán azok az emberek, akik a rendszerváltozáskor tömegével váltak munkanélküliekké?

Bevallom, azt sem értem, miként kell értelmezni, hogy a rendszerváltozás tizenhét éve „harminc forradalomra is elegendő idő”?

Vagy ez csak egy szónoki fordulat?

Visszatérve az iskolarendszerre.

Ami történt, és ami nem történt, egyaránt jellemzi a magyar társadalom mély megosztottságát.

Mindazt, amit nem emésztett meg, amit nem dolgozott föl. Lehet a vágyálmunk valamiféle minimális konszenzus, csakhogy nem akar létrejönni. A magyar társadalom alighanem a kiegyezéstől kezdve a huszadik század minden gyökeres fordulatáig, minden történéséig, – és itt most szándékosan nem konkretizálok, és nem használom a tragikus jelzőt–, elmulasztotta a szembenézést az azokban játszott szerepével, tevőleges hozzájárulásával.

Ebben a mulasztásban, a történelmi ismeretek hiányában, a hamis mítoszok újraélesztésében valószínűleg a tanárok egy része is ludas.

De nem áll szándékomban ítélkezni: pusztán csak ráhangolódom a tárgyra, némileg a Magáétól eltérő felütéssel. Feltételezem, mindketten sejtjük a másikról, hogy bizonyos dolgokról különböző módon gondolkodunk, ami nem akadályozta meg Gézát abban, hogy közölje az írásaimat. De hát nem állítok itt újdonságot: az általa szerkesztett Tani-tani vonzereje és feltétlen érdeme éppen az volt, hogy azon a százegynéhány oldalon eltérő meggyőződésű (nemű, korú, vallású, képzettségű) emberek fejthették ki az iskolával kapcsolatos gondolataikat. Az alapvető kritérium a tárgy iránti elköteleződés, és az emberi tisztességen alapuló hitelesség.

Az iskolával kapcsolatos két történet, amelyekről itt most dióhéjban beszámolni készülök, adalékoknak tekinthetők a gyávaságomhoz. Nem nagy dicsőség gyávának lenni, de úgy vélem, helyesebb bevallani, mint tagadni. És ezen túl, a két, időben egymástól távol eső, más-más közegben zajló történetnek talán van valami többletjelentése is.

Az első történet háttere a háború utáni korszak. Zaklatott évek, a középiskola nyolc osztályát három iskolában végeztem, ténylegesen azonban mindössze öt évig ültem iskolapadban.

Sokáig úgy gondoltam, hogy számomra nem az iskola volt a meghatározó, hogy nem az iskoláimtól kaptam azt a szellemi-morális indíttatást, – ha rendelkeztem ilyennel egyáltalán –amelyet mások, szerencsésebbek a saját Alma Materüktől.

És ez többé-kevésbé így is van.

A háború után az iskola falain kívül izgalmas és fontos dolgok történtek.

Bibó István az 1945-48 közötti három évet jellemezte úgy, mint amikor a szó legteljesebb értelmében élt. Amikor dolgozott, írt, hatni akart és tudott is a kialakulóban lévő, majd tragikus gyorsasággal megszüntetett, diktatúrába fojtott magyar demokráciára.

(Csak zárójelben jegyzem meg: Magyarországnak felmérhetetlen kára származik abból, hogy azok, akiknek fiatalsága a Bibó Szakkollégiumhoz kötődik, nem Bibó István szellemi örökségét viszik tovább, hanem a magyar jobboldalnak azt a beteg szellemiségű hagyományát, amelynek következményeként az ország mindkét világháborúban a vesztes oldalon állt.)

Egy serdülő lány azt, hogy Magyarország ez alatt a három év alatt nyitott volt és szabad, hogy óriási szellemi energiák léptek működésbe a zsurnalisztikában és a képzőművészetekben, az irodalmi és színházi életben, és természetesen a politikában is, nyilván nem tudhatta fölmérni, átfogni. Mégis, sok mindent érzékelnem lehetett.

Az 1945-46 os, szénszünetekkel kurtított tanévben délelőttönként a Szemere utcai elemi lányiskola ötödik osztályába jártam, amelyből egyetlen markáns emlékem származik: az osztályfőnöknőnk zsidókra tett megjegyzése, nevezetesen, hogy sajnálja őket a történtekért, de… Délutánonként pedig, és persze ebédelni, a Nemzeti Segély avantgárd szellemiségű, József Attiláról elnevezett napközi otthonába, ahol két kiváló pedagógus működött: Baráth Irén és Tábori Frigyes. Szegényesek voltak a körülmények, az ebéd, amit kaptunk, épphogy ehető. De József Attila és Rimbaud verseket tanítottak, énekelni nép-és mozgalmi dalokat, akkor még újdonságnak számító szavaló-és énekkórust alakítottak abból a sokfelől jött napközis társaságból, amelyik mi voltunk, fel is léptünk egy alkalommal a Madách Színházban. Mintha tényleg a kezdete lett volna valaminek. Mintha a formálódó világ középpontjában az a gondolat állna, hogy igenis, az emberek egyenlőnek születtek.

Számomra ebből a korszakból maradandó élmény az a Rimbaud vers, amelyet Kenyérlesők-ként olvastunk és tanultunk, nem tudom, kinek a fordításában. Mert a Rimbaud összesben ugyanez a vers József Attila fordításában: Meghökkentek címmel szerepel.

„Feketéllőn, hóban, homályban,

a pince fénylő ablakában

faruk kerek

öt kicsi, térden leskelődve,

nézi, hogy készít a Pék szőke,

nagy kenyeret.”

Megint az interneten találtam rá: a Kenyérlesőket Kosztolányi fordította.

És persze, ahogy olvasom, ismerősek a sorok, a vers zenéje.

„A téli hóba, téli ködbe

a széles pincelyukra dőlve

áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden

bámulják hogy süti a pék benn

a kenyeret.”

J.A.-nál a befejezés:

„…midőn úgy sírnak, mint a barmok

s úgy görnyednek az égi csarnok

fényére mind

hogy nadrágjuk szétrepedezget

s a téli szélben csüngve reszket

rajtuk az ing.”

Kosztolányi fordításában ez így szól:

 „Rózsás orrukat a rácsra nyomják,

dalolnak, látva ezt a pompát,

bús fénylesők.

Imát dalolnak epedezve,

s úgy lehajolnak a kemence

szent fényinél,

Hogy szétreped rajtuk a nadrág,

elkapja lengő ingük alját

a téli szél.”

A nyolcosztályos gimnázium harmadik és negyedik osztályát már a zsidó lánygimnázium lipótvárosi, Hollán utcai tagozatában végeztem.

Ez a két év, 1946 őszétől 1948 nyaráig lehetett volna a klasszikus tanulóidő. Az az időszak, amikor minden lehetségest felszív az ember lánya, mindent, amit csak felkínálnak, és még azon túl is, amire csak rátalál.

Harmadikban kezdtünk latint tanulni, már nem emlékszem ki tanította, de arra igen, hogy szerettem kipreparálni a fordítandó szöveg ismeretlen szavait. Érdekelt a természetrajz, amely magába foglalta a kémiát. A történelem: tanárnőnk, G. Etel, alacsony, törékeny, púpos, szép arcú nő volt – szerettem. Az irodalmat különösen. Magyarra az osztályfőnöknőnk tanított. Az irodalom emocionális, nem kifejezetten iskolás szellemű tolmácsolása furcsa ellentétben állt kissé szögletes, merev személyiségével, amelyből hiányzott az igazi melegség.

De az órái izgalmasak és tartalmasak voltak. Harmadik gimnáziumban a Toldit úgy tanultuk meg könyv nélkül, hogy kiosztotta ránk a szerepeket. Én Miklós voltam. Némely részletre mai is emlékszem.

 „’Hm, paraszt én!’, emígy füstölög magában,

’ Hát ki volna úr más széles e határban?

Toldi György talán, a rókalelkű bátya,

Ki Lajos királynál fent a tányért váltja?”

És persze, az Előhangra, ami, úgy gondolom, a magyar költészet egyik csúcsa.

Emlékszem még, hogy a harmadikos irodalmi olvasókönyvünkben Veres Péter Számadásából volt egy részlet, arról az időszakról, amikor a krampácsolóknál dolgozott. Gelléri Andor Endre A szállítóknál c. novellája benne volt teljes egészében.

Így, vagy úgy, nem csupán esztétikai élményt nyújtott az irodalom. Megtanított együtt érezni a kiszolgáltatottakkal és megszomorítottakkal.

Valóban, ez a korszak lehetett volna a termékeny tanulóidő, ha nem azok vagyunk, akik.

Úgy nevezett túlélők. Tizennyolc-tizenkilenc fős osztályunkban mindenkinek elpusztult valakije.

Ha nem övezte volna hallgatás 1944-et, azt, amit ez az évszám jelentett számunkra.

Ha a külvilágból óhatatlanul beáramló politika nem erodálja az iskolát. 

Ami engem illet, egyszerre voltam hívő és kereső: hittem abban, hogy a világ megváltható, de legalábbis megváltoztatható, azaz hittem a kommunizmusban, és ugyanakkor voltak olyan kérdéseim, amelyekre az iskola nem tudott válaszolni.

Negyedik osztály után otthagytam a zsidó gimnáziumot.

Egy ével később, egy nálam alig idősebb, ám szellemileg sokkal érettebb, egészen más társadalmi rétegből, a városi proletariátusból származó fiúval való kapcsolat olyan közegbe röpített, olyan ismeretlen kulturális világot tárt föl előttem, ami erősebb, markánsabb ingert jelentett minden iskolában megszerezhető élménynél. Talán nem is a saját személyes életünket éltük, belemerítkeztünk zenébe, Mozarttól Bartókig, Schuberttól a néger spirituálékig, irodalomba József Attilától Füst Milánig, színházba, Csehovtól Sartre-ig, képzőművészetben Csontvárytól Derkovitsig.

Elragadtatás ami a lét gazdagságát illeti –  és aztán pokolra szállás, amikor együtt éljük át a Rajk per következményeként a hit elvesztését.

Ebben a kontextusban, majd az ezután következő meglehetően szélsőséges élethelyzetekben, iskola helyett gyár, majd nemszeretem-egyetem, a Rákosi korszak orwelli világa, elsüllyedt mindaz, ami az iskolával volt kapcsolatos.

És csak sokára, későn érve voltam képes arra, hogy annak a bizonyos gesztusnak, morális útmutatásnak felmérjem a hatását, olyképpen, mint amit igenis, az iskolának köszönhetek, és beleillesszem a magam élettörténetébe. Mégis, ha nem tudatosan is, de a hatása munkált bennem. Származott belőle valamiféle rálátás arra, hogy milyen is vagyok.

Harmadikosok voltunk: váltott műszakba jártunk iskolába, mert az épület nem volt elég nagy ahhoz, hogy minden osztálynak külön terme legyen. Azon a héten délutánosok, és aznap váltótársaink, a hetedikesek vagy nyolcadikosok állítólag elkergették a korán érkezőket. Amikor én az iskolaépület sarkára értem, az egyik osztálytársnőm titokzatos arccal már azzal fogadott, hogy nem lehet bemenni. És már többen arról tárgyaltak, hogy lógjunk el. Ha a nagyok nem engednek be a termünkbe, akkor menjünk el valahova. Én erre minden különösebb megfontolás nélkül rögtön és lelkesen igent mondtam. Egy jó kis hecc, miért is ne.

Egyvalaki volt, aki ezt helytelenítette. Az osztály négy Évája közül az egyik. De őt lehurrogtuk. És ő valószínűleg nem is tartott velünk. Mi, a többség elindultunk, kimentünk a Kossuth térre, ahol megmámorosodva a bátorságunktól, meg ettől a hirtelen szerzett szabadságunktól, idétlenkedtünk, énekeltünk, körtáncoltunk. Kora tavasz lehetett, még hűvös, télikabátos idő, korán sötétedett. Lassacskán elhagyott bennünket a jó kedv, szállingózni kezdtünk hazafelé.

Már nem emlékszem pontosan, hogy hazamentem-e, vagy már útközben föltámadtak a kétségeim. Félni kezdtem. Eszembe jutott, hogy családi helyzetemre való tekintettel, (halott apa) tandíjkedvezményt kapok, vagy egyáltalán nem kell tandíjat fizetnünk, és hogy most emiatt a jó kis hecc miatt ezt, anyámnak tetézve a gondjait, elveszíthetem. Arra sem emlékszem, kitől és hogyan szereztem meg az igazgatóhelyettesnőnk címét, valamint, hogy az osztályunkban mondjuk harmadrendű szerepet játszó, halványszőke B. Évával hol találkoztam, és hogy vettem rá, hogy elkísérjen. Arra viszont nagyon világosan, hogy szinte vakon és süketen a szorongástól, nyomtató lóként haladok föl egy ismeretlen ház lépcsőin, emlékszem egy körfolyosóra, becsöngetek egy ajtón. Az igazgatóhelyettesnőnk, Manci néni nyitja ki. Dadogni kezdek holmi bocsánatkérésfélét, ő azonban nem hallgat meg. Közli, hogy nem tárgyal velem. Velünk. Majd másnap az osztályban. És becsukja az ajtót az orrunk előtt.

Ennél jobbat, bölcsebbet nem is tehetett volna.

Anyámnak minderről nem számoltam be. Alig aludtam éjszaka. Szorongtam a lógás és következményei, és mélységes mélyen szégyelltem magam a gyávaságom, a hiábavaló Kanossza-járásom miatt.

Másnap az iskolában, minthogy épp akkoriban volt beteg az osztályfőnöknőnk, Manci néni jött be hozzánk, és igen keményen megleckéztetett. Már-már bűntettnek minősítette az osztály ostobaságát. Az iskola rendjéről beszélt, arról a rendről, amely nélkül az iskola nem állhat fenn. Önkényes megszegése az iskola létét veszélyezteti.

Manci néni szigorúsága, morális következetessége bennünk, szertelen és épp akkor bűntudatos kamaszlányokban kétségkívül tiszteletet ébresztett. Azt hiszem, nagyrészt rajta múlott, hogy az iskolánkban kialakult a józan középút az erkölcsi relativizmus és a vaskalapos szigor között.

Végül magatartásból mindannyian intőt kaptunk. Az én egyéni akciómról nem szólt egy árva szót sem, és a tandíjmentességemet sem szűntették meg. Megkönnyebbültem, és még jobban szégyelltem magam.

A másik történet egy másik történelmi korszakban játszódik.

Ősz, 1965. Tantestületi értekezlet a pesti Csikágó egyik általános iskolájában, amelyben szerződéses nevelő vagyok. Az iskola arról volt nevezetes, hogy élénk úttörő élet folyt a falai közt. Az igazgató csak a mozgalmi ügyekkel foglalkozott, minden egyébbel a két igazgatóhelyettesnő.

Már tavasszal is tanítottam ott vagy két hónapig. Kezdetben úgy tűnt, az iskola nagyobb szabadságot ad, mint a gyár, amely hosszú időn át volt a munkahelyem. Később ez látszatnak bizonyult. Illúziónak. Észrevettem különféle jeleket. Egy nálam alig valamivel idősebb, de már másfél évtizede ott tanító kolléganőmmel szerettem volna összebarátkozni. De keserű volt, kiábrándult, elutasító.

Még akkor, tavasszal volt valamilyen ipari vásár, amelyen részt vettek amerikai cégek, elhozták a színes, szép kiállítású prospektusaikat. Ezeket aztán a hetedikes fiúk, akiket tanítottam, akiket szenvedélyesen érdekelte mindaz, ami gép, ami modern, és persze, legfőként az autók, kézről kézre adták. Az egyik igazgatóhelyettesnő valamiért bejött az osztályba, és minden bevezetés, apropó nélkül a fiúkat kérdőre vonta: hogy vehetik kezükbe annak az USA-nak a propaganda anyagait, amelyikben, és itt következett az ötvenes évekre emlékeztető sablon szöveg, az USA-nak a fegyverkezésben, a világbéke fenyegetésében betöltött szerepéről, a négerek elnyomásáról – akkoriban még nem tudtuk, hogy ez a kifejező sértő –, valamint a munkások kizsákmányolásáról.

Amit mondott, az tökéletesen inadekvát volt, és nyilvánvalóan bornírt. Ez a bornírt szellemiség hatotta át az iskolát.

El kell ismernem viszont, hogy ezekből a csikágói fiúkból nem lett bűnöző. Vitték őket kirándulni, nyaranként táborozni. Ha nem is könnyen, de a nyolc osztályt elvégezték. Utána szakmát tanultak, a leggyengébbek festést –mázolást, amiből egész jól meg lehetett élni.

Akkor, ősszel már nem voltak különösebb illúzióim. Szerződéses nevelő voltam, kiszolgáltatott pária, alkalomszerűen foglalkoztatott. Fizetést szigorúan csak a ledolgozott időre, és az azzal arányos szabadságra kaphattam, a nyári szünetre nem.

Néhány barátom már volt. Az újonnan jöttek közül a frissen végzett magyar tanárnő, a középkorú történelemtanár, és a fiatal rajztanár, akit iskolán kívül már jó nevű festőként tartottak számon.

Ők hárman érzékelhetően kilógtak a sorból, beléjük is martak minden lehetséges alkalommal a többiek.

Voltak természetesen jó élményeim is, a gyerekekkel, meg a fiatal magyartanárnővel kapcsolatban – róla különben írtam már másutt –, de most nem ezekről van szó.

A tantestületi értekezletet rendkívüli okból hívták össze.

Ott ültünk vagy harmincan egy hosszú asztal két oldalán. Én félidős terhesen a második gyerekemmel, aki majd a következő év februárjában lányként fog megszületni.

Az asztalfőn az igazgató.

És elkezdődött egy szabályszerű inkvizíciós tárgyalás.

Az egyik alsós tanítónő volt a vádlott.

Az ellene felhozott vád, amelyet az igazgató adott elő, hogy a kolléganő el akarja hagyni az iskolát. Nem munkahelyet változtat. Dezertál! Vissza akar vonulni a magánéletbe! Magyarul: otthon akar maradni, anyaként, feleségként, háziasszonyként.

Az igazgató teljes meggyőződéssel, igen lendületesen beszélt arról, hogy a pedagógia – hivatás, életre szól, azt elhagyni bűn.

Mellette ült a csapatvezető, úgy rémlik, Zsuzsának hívták, egy kis stöpszli nő, rendkívül buzgó, elhivatott. Ugyanabban a szellemben szólalt meg, mint a főnökünk, még rá is tett néhány lapáttal, amikor a hivatásról szuperlatívuszokban beszélt. Nem, mondta, ezt képtelen megérteni, hogy valaki egyáltalán erre vetemedhet, hogy csak úgy, ukk-mukk-fukk hűtlen lesz a hivatáshoz, az iskolához, a gyerekekhez!

És ez így ment, talán egy órán keresztül. Megsemmisítő csapásokat mértek a kolléganőnkre, arra a szolid, ápolt, negyven körüli asszonyra, aki ott ült köztünk, mozdulatlan arccal, hangtalanul, nem szólt, nem védekezett.

Bennem iszonyú indulatokat ébresztett ez a tökéletes aránytalanság: az egyik oldalon ők ketten, a hatalom képviselői, a másikon egymagában a vádlott, akinek a legmagánabb életébe avatkoznak bele, akinek az elemi emberi jogait sértik meg. Forrt bennem a düh, a harag, a méltánytalanság, a kiszolgáltatottság miatt.

És nem szólaltam meg. Nem. Nem attól féltem, hogyha megszólalok, akkor elvisz az AVO, vagy ami helyette van. Vagy hogy rögtön kirúgnak az iskolából. Bár attól tarthattam, hogyha magamra haragítom ezt a két embert, akkor jövőre nem lesz munkahelyem. De a félelem nem valami konkrétumnak szólt. Ez a félelem mélyen belém épült, általános félelem volt, annak a sejtekben megbúvó tudásnak a következménye, hogy ezek mindent megtehetnek az emberrel. Büntetlenül.

És nem csak én hallgattam, hanem a többiek is. Az a három ember, akiről tudtam, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint én.

Ezek voltunk, ilyenek voltunk.

De mondjuk csak ki egyes szám első személyben: én ilyen voltam.

Budapest, 2007. jún. 15 – július 17.

*

Utószó:

2004-től 2007-ig írtam a Tani-tani című alternatív iskolai folyóiratba különféle műfajú cikkeket. Gondolom, a fenti írásból kiderült, hogy szerettem azt a közeget, jól, és leginkább szabadnak éreztem magam.

2007-ben Takáts Gézát leváltották, új főszerkesztő lett, megváltozott a folyóirat külseje, kiadója, részben a támogatói köre. Hogy a tartalma mennyiben változott, azt nem tudom megítélni. A Tani-tani első, megújult számában jelent meg a Gyávaságom történetei, a Takács Gézának szóló személyes sorok nélkül. Egyben ez volt az utolsó írásom, amely a folyóiratban megjelent.

Budapest, 2019. aug. 27.

Olvasónapló

Olvasónaplóféle 2

Daninak

Oroszok, Zsidók.

A téma kimeríthetetlen.

De én most, ígéretemhez híven az olvasmányaimról kívánok beszámolni. Azokról, melyeket a bokatörésem miatt kényszerű szobafogságom idején olvastam.

Tavaly decemberben elmentem egy Mazsike (zsidó kult. egyesület) által rendezett Anna Ahmatova estre. (Halálának ötvenedik évfordulóján emlékeztek meg róla.)

A. A. született 1889. június 23. Bolsoj Fontan, Orosz birodalom

Meghalt             1966. márc. 5. (76 évesen)

                             Domogyedovo, Szovjetunió

Az orosz irodalom egyik legnagyobb költőnője.

A huszadik század elején, 1912-ben, néhány orosz költő, köztük Ahmatova, Gumiljov, valamint Mandelstam megalakították az un. akmeista költői csoportot. Akkoriban a szimbolizmus volt az uralkodó irányzat, velük szemben az akmeisták visszaállították a jogaiba a „háromdimenziós világot”. Világosságra törekedtek, kedvelték az egyensúlyt, a pontosságot, és a harmóniát. „A költő szerintük nem próféta, mint a szimbolistáknál, hanem ’iparos’ akinek magas szinten kell elsajátítania a mesterségét.”

Ahmatova első férje volt Nyikolaj Gumiljov, akit 1921-ben letartóztattak és agyonlőttek.

Ebből az első házasságából származó fiát 1938-ban letartóztatták, 10 év kényszermunkára ítélték. 1949 –ben ismét letartóztatták, és csak 1956-ban szabadult.

Ahmatova versei a húszas évek közepétől már nem jelentek meg.   

Erről így írt Anna Ahmatova, (abban a Prózai írások c. vékony kötetben olvastam, ami megjelent magyarul 1989-ben, és akkor meg is vettem):

„A Hessen kiadó „Petrográd” már kész kétkötetesét megsemmisítették, az ellenem indított háború epizódjellegűből tervszerűvé, és átgondolttá vált, helyenként elérve a tizenkét fokos, azaz a halált hozó orkán erősségét. Fordítást…nem adtak. De első, Puskinnal foglalkozó munkámat megjelentették a Zvezdá-ban.  A tilalom csak a verseimre vonatkozott. Ez a kendőzetlen igazság”. 1961 november

Ahmatova  talán legmegrendítőbb verse, elbeszélő költeménye a Rekviem.

„Előszó helyett

A rettentő jezsovi években* tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva, – mert ott mindenki suttogva beszélt – azt kérdezte tőlem:

–        Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:

–        Meg.

Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.

Leningrád, 1957. április 1.”

*(Jezsov a Szovjetunió belügyi népbiztosa, NKVD, 1936. szept-1937. január, előtte a belbiztonsági szervek Cseka, GPU, majd KGB néven üzemelt, hírhedt vezetői Jezsov előde Jagoda, utóda Berija Sztálin haláláig.  Mindhármukat különböző indokok alapján kivégezték.)

Akkortájt csak a halott mosolygott,

mert örült, hogy békességre lel,

és Leningrád hányt-vetett kolonc volt

börtönei közt, fölös teher

Elítéltek ezrével vonulva,

vitték kínba-dermedt életük,

mozdonysípok felsikoltó, kurta

búcsúszava röppent csak velük…

Ártatlan vergődött Oroszország,

nézte némán halál-csillagát.

Testét szörnyeteg csizmák taposták,

Egy-egy sötét rabkocsi megállt…

Tizenhét árva hónapom!

Fiam hívogatom.

A hóhér lábát csókolom.

Fiam! Iszonyatom!

Majd következik az Ítélet,

végül az Epilógus-

Láttam én földre bukni arcot,

és rettegést: szem résén villogott,

fájdalom ékírással telerajzolt

kőtáblát: megtört homlokot,

láttam sötét és hamvasszőke fürtöt

ezüstfehérré válni hirtelen,

láttam, hogy száj szögletében hűdött

száraz mosolyban ráng a félelem.

Most érettetek is könyörgök én,

kik ott álltatok mögöttem, előttem

hóförgetegben, júliusi hőben

a vakítón vöröslő fal tövén….

 1935-1943”

Hallottam Ahmatovát a Youtubon a Rekviemet elmondani, ilyenkor rácsodálkozik az ember, hogy milyen szép az orosz nyelv.

Más: Kurtág György megzenésítette a Rekviemet.

                                                                *

Megjegyzés: az orosz kultúra hihetetlenül gazdag. De nem akarok itt most ismeretterjesztést végezni. Feltételezem, hogy a 19. századi nagy irodalomról tanultatok valamit gimnáziumi éveid alatt.

A múlt század 10-es, 20-as éveit ezüstkorként említették. Az októberi forradalom és az előtte lévő időszak nagy lendületet adott nemcsak az irodalomnak, hanem a képzőművészeteknek, a filmnek, színháznak, balettnak is.

Az 1910-es, 20-as években sokféle modern irányzat működött párhuzamosan.  Az irodalomban, költészetben: szimbolisták, akmeisták, futuristák, köztük a nálunk

legismertebb Majakovszkij (sokoldalú,festő, plakátkészítő, karikaturista, költő, filmkészítő, esetenként színész.) 1930. ápr. 14.-én, 36 éves korában öngyilkos lett. Az októberi forradalom után több baloldali, illetve proletárírókat tömörítő szervezet működött. Majakovszkij, mivel támadások érték, jobb meggyőződése ellenére az egyik ilyen szervezetbe belépett.

Ennek a korszaknak a költői-írói közül többen öngyilkosok lettek, többeket megöltek.

Öngyilkos lett Marina Cvetajeva, szertelen természetű, viharos és nehéz életű költőnő, egyetlen irányzathoz sem tartozott, kortársai szerint ő volt a korszak legnagyobb költője.

1940-ben megölték Iszaak Babelt.

Iszaak Babel, született 1894. július 13.

Meghalt 1940. január 27. Tarkón lőtték.

Odessza zsidó negyedében született és nevelkedett.

Legismertebb művei: A lovashadsereg  (1921) és az Odesszai történetek.

(Egy újabb név: Sinkó Ervin, fiatalon a magyar kommün egyik szereplője, már emigrációban megírta a történtekről a saját szubjektív verzióját Optimisták címmel.

1935-37-ben, miután Nyugat- Európában nem talált kiadóra, Moszkvában próbálkozott.  A Szovjetunió iránti naiv elképzeléseivel szemben a mérhetetlen bürokráciával, gyávasággal, Sztálin személyi kultuszával találkozott. Naplót vezetett a Moszkvában töltött évekről, ebből született meg 1953-ban az Egy regény regénye.

Moszkvában egy ideig egy fedél alatt laktak ő és felesége Babellel, és megtapasztalta, hogy a neves író fél. Mintha eleve megsejtette volna, mi vár rá.

1936. április 8.-i feljegyzésének címe: „Kezdem megérteni Babelt.” És idézi: „A Moszfilm szcenárióit javítgatom, a Moszfilm szcenárióihoz írok dialógusokat, nap nap után hülye filmszcenáriumokat olvasok és írok róluk referátumot. Mindent, csak nem í r n i, még kevésbé publikálni. Most már érti, miért?”

Mégis, 1939-ben új novellaciklust készül megjelentetni, májusban azonban koholt vádak alapján letartóztatták, kéziratait elvitték, megsemmisítették.

S.E. már csak Jugoszláviában, a negyvenes években értesült Babel haláláról, akit japán kémként végeztek ki. 1954-ben rehabilitálták.

Néhány nevet még meg kell említenem. Borisz Paszternak elsősorban költő volt, de híressé a Zsivágo doktor című regénye tette, irodalmi Nobel díjat kapott, de nem engedték ki, hogy átvegye.

Mihail Solohov:  Nobel díjas, Csendes Don című regénye világhírű.

Mihail Bulgakov: Semmilyen irodalmi csoportosulásnak nem volt tagja. A szovjetrendszerben úgy nevezett útitárs volt. Orvosi egyetemet végzett, néhány évig vidéken orvosként praktizált, majd kizárólag az írásra adta a fejét. Sokoldalú szerző volt, prózai és drámai műfajokban. A Mester és Margarita c. regénye már csak halála (1940-ben, betegségben hunyt el) után jelent meg, 1966-67-ben, folyóiratban.

Ha egyszer lesz időd elmélyült olvasásra, a M. és M.-et mindenképp érdemes elolvasnod. Rendkívüli könyv. Több dimenzióban játszódik.

Ilja Ehrenburg. Prózaíró és újságíró. Hosszú időn át élt külföldön, ifjú korában, majd később is Párizsban. Tudósított a spanyol polgárháborúról, majd a második világháborúban a Vörös Hadsereg különböző frontjairól. Túlélte a harmincas évek tisztogatását.

A háború után Vaszilij Groszmannal Fekete könyv címmel közösen írtak a zsidók elpusztításáról a második világháborúban, a Szovjetunió nácik által elfoglalt területein, valamint a lengyelországi haláltáborokban. Könyvük a SzU -ban nem jelenhetett meg, New Yorkban adták ki, 1981-ben.

Alekszander Szolzsenyicin: az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. novellában először lehetett olvasni a kényszermunkások sorsáról a Gulagon.  A novella Magyarországon is megjelent, nagy szenzációt keltett. Szolzsenyicinnek több regénye jelent meg, megírta a Gulag szigetcsoport című könyvét, ezért Nobel díjban részesítették, ám emiatt megfosztották szovjet állampolgárságától és kiutasították a SzU-ból. (De már nem ölték meg!)

További kitérővel már nem terhellek, noha lenne még miről írni, például a 10-es-20-as évek festészetéről, amely rendkívül gazdag és izgalmas.

Tavaly volt itthon egy kiállítás a Nemzeti Galériában,  A művészet forradalma/Orosz avantgard az 1910 -1920-as években. Ezt eléggé el nem ítélhető módon elmulasztottam megnézni. A gyűjtemény létrejötte, sorsa sem akármi. Magáról a kiállításról és a kapcsolt információkról nincs személyes élményem, csak annyit tudok, amennyit az internetről szedtem le. 

Mindenesetre tény, hogy azt a hihetetlen sokszínűséget, színek és formák gazdagságát, amely ezen a kiállításon megjelent, a húszas évek végén lezárta az u.n. proletkult, majd később megjelenik a szoc. reál, az unalom és primitívség korszaka, hát erről van személyes emlékem, élményem.

De vissza az olvasmányaimhoz.

Ahmatova már említett könyvében van egy hosszabb fejezet Oszip Mandelstamról, aki benne volt az akmeista csoportban, és akihez fiatalkoruktól kezdve Mandelstam haláláig jó barátság fűzte. Sőt, azon túl is, M. feleségéhez, Nagyezsdához.

Oszip Emiljevics Mandelstam

Született 1891. január 15. Varsó, Orosz Birodalom

Meghalt: 1938. dec. 27. (47 évesen)

                                              Vlagyivosztok, Gulag, Szovjetunió.

Mandelstam zsidó volt, de ez nem jelenik meg a költészetében.

Ahmatova után kezembe vettem Nagyezsda Mandelstam: Emlékeim c. kötetét, (Párizsban 1982-ben jelent meg, itthon 1990-ben. Gondolom, akkor vettem meg. El is olvastam, arra emlékeztem, hogy milyen iszonyúan nyomasztó, de nyilvánvalóan hiteles képet festett a Szovjetunióról.)

Nagyezsda M. könyve a férje első letartóztatásával kezdődik, illetve az 1934. május 13.-14. virradó éjszakai házkutatással.

Íróról lévén szó, kéziratokat keresnek.

Mandelstam „az elsők között volt, akiket egyéni megfigyelés alatt tartottak: már huszonháromban eldőlt, hogy hol a helye az irodalomban, mikor kihúzták a nevét minden lap munkatársainak listájáról, és ezért már a húszas években hemzsegtek körülötte a besúgók…”  

Mandelstam verseiben kifejezte undorát, erkölcsi megvetését a sztálini rendszerrel szemben.

  1931-ben írta a

 Dicsőség-harsogó jövendő századok

című versét.

„Dicsőség-harsogó jövendő századok

s egy új magasztos emberfaj miatt

elvették tőlem az atyai dáridók

víg serlegét s a méltóságomat.

Ez a farkasölő eb-éra letepert,

de vérem szerint farkas nem vagyok,

gyűrj inkább engem a szibériai sztyepp

kabátujjába, mint egy sityakot, –

hogy gyáva korcsokat s szennyet ne lássak én,

s kerékbetört és véres csontokat,

s mint csillagok a kék rókák felém

éjente szűz fénnyel ragyogjanak.

Vezess az éjbe, hol a Jenyiszej folyik,

s eléri a fenyő a csillagot,

mert farkas nem vagyok se vér, se szív szerint,

s csak egyenrangú gyilkolhat meg ott.”

Hogy ezt megértse valaki, nem kell versértőnek lennie.

 1933-ban írta azt a verset, ami miatt bajba kerül.  Három magyar költő fordította le.

Én most a Papp Gábor Zsigmond fordítását idézem.

„Ez a föld minekünk nem anyánk…

Ez a föld minekünk nem anyánk, se hazánk,

elakad panaszunk, ha kinyitjuk a szánk,

ha egy szó kiszivárog esetleg–

már a Kreml-belivel fenyegetnek.

Rövid ujjai hernyók, mind ragacsos,

szava szent: fölemel vagy a sárba tapos.

A bakancsai lakhelyet adnak

kacagó bajuszú rovaroknak.

Körülötte sovány-nyakú szolgahad áll,

csupa báb, akit kénye szerint dirigál.

Egyik szűköl, dorombol a másik,

amíg ő morog és hadonászik.

A parancsszava mint kalapács le-lecsap,

összetör koponyát, nyakat és karokat.

S ha akasztat – az ám a nagy ünnep:

kaukázusi melle feszülhet.”

Gondold el, akkor már Sztálin legalábbis félisten.

Kaukázusi: Tudnivaló, hogy Sztálin grúziai, eredeti neve: Joszif Visszarionovics Dzsugasvili.

Mandelstamnak két verseskötete jelent meg magyarul, az első Csillapíthatatlan szavak címmel, 1975-ben a Magvető Kiadó gondozásában.  Ez a kötet a fent idézett verset nem tartalmazza.

Már az itthoni rendszerváltozás után, a Szovjetunió a megszűnés határán állt, jelent meg verseinek legteljesebb gyűjteménye Sófényű csillagok címmel, 1991-ben, a költő születésének századik évfordulóján. Mindkét kötetet megvásároltam.

Ebben a kötetben van egy bevezető tanulmány Mandelstam életéről és költészetéről, a kötet végén életének krónikája.  Mindkettőt Szilágyi Ákos írta, jelenkori erőteljesen ellenzéki hangú, kiváló költő, író.

A kötet hátlapján egyebek közt ez áll: „Versei e legteljesebb gyűjteményének tolmácsolására a magyar műfordítók idősebb és ifjabb nemzedékének legjobbjai fogtak össze.”

Valóban. A költők közül is többen voltak Mandelstam költészetének hívei.

Most, hogy a kezem ügyében van mindkét kötet, többször is elolvasom egy-egy versét. Nem egyszerű megérteni, de az embert megérinti a hangulata, a ritmusa, a különös képek.

  

Mandelstamot akkor, 1934-ben nem ítélték el, illetőleg csak száműzetésre, egy Moszkvától távoli településre, állítólag Sztálin utasítása volt, hogy „elszigetelni, de életben hagyni.”  A felesége vele tarthatott. De a száműzetés alatt, és utána, egy rövid szabadon töltött korszakban Mandelstamék nyomorogtak, a költő próbált fordításokat szerezni, dolgozott a helyi rádiónak, de nem kaptak élelmiszerjegyet, az Írószövetségből, amelyik munkáltatóként működött, kizárták, a barátaik adományaiból éltek.

A száműzetést pár hónappal később enyhítik, valószínűleg Sztálin rendelkezésére, és a 12 legnagyobb város kivételével megválaszthatják lakóhelyüket. Ők Voronyezst választják.  Itt élnek, némi haladékot kaptak a legsúlyosabb ítéletig. 

A száműzetés letelte után visszaköltözhetnek Moszkvába, de nem kapnak letelepedési engedélyt, egy környékbeli településen élnek, bejárnak Moszkvába, munkáért, megbízásokért.

Az Írószövetség megbízza, hogy látogassa meg az épülő Volga-Don csatornát, és a „szolgálati úton szerzett” élmény alapján írjon verset. (Később a verset felesége megsemmisítette.) 1937 januárjában Mandelstam megírta a maga Sztálin ódáját, ám hiába, nem lett életmentő, mert nem jelent meg.

1938-ban utoljára megy Leningrádba.

Leningrád – a hajdani Pétervár.  Mandelstam városa.

1930-ban írta:

Leningrád  

Hazajöttem, a könnyekig ismerek itt

mindent, a toroklobig, az erekig.

Hazajöttél – idd szaporán, nosza hát

vizi lámpasorok csukamájolaját!

Nézz  szét szaporán – a decemberi nap:

tojás szike ronda szurokba ragad.

Pétervár! engedd élni fiad:

őrzöd te, tudod telefonjaimat.

Pétervár! tudom a címet, ahol

a halottak erős eleven szava szól.

Tanyám ez a kis szoba – micsoda kín,

ha a csengőt rángatják odakinn!

Babrálok a záron, elöl maradok,

mert éjszaka járnak a látogatók.

Pedig még 1930-ban talán nem volt olyan vészes a helyzet, mint 1936-38-ban.

Ezt a korszakot az oroszok csisztká-nak, tisztogatásnak nevezték. (Egyébként Sztálint magát, legalábbis az értelmiség: Gazdának.)

A tisztogatás kvázi oka: 1934. december elején egy fiatal kommunista megölte Szergej Kirovot, a leningrádi pártbizottság titkárát. Állítólag  Kirov népszerű bolsevik vezető volt. Olyan hírek is terjedtek, hogy Sztálin ölette meg. Mindenesetre ez az esemény indította el azt a láncolatot, amelynek során Sztálin összes párbeli ellenfelével leszámolt, sok zsidó volt köztük, koholt perek követték egymást, a pereket kivégzések, enyhébb esetben száműzetés, kényszermunka, többnyire a Gulágra.  Sztálin nem csak a régi bolsevikokkal, Lenin egykori munkatársaival számolt le, de a szűkebb és tágabb környezetükkel. Pontos számokat nem tudni, de több tízezer embert végeztetett ki, többszázezer embert küldtek a Gulágra.

1936–1938 között zajlottak a kirakatperek. De nyilvános tárgyalás nélkül ítélték el és végezték ki a hadsereg tehetséges, fiatal vezetőit. (1937. május elsején Tuhacsevszkij marsall a Lenin- mauzóleum tribünjén, Sztálin mellett figyelte az ünnepi díszszemlét, tizenegy nappal később leváltották, június 12-én bejelentették Tuhacsevszkij és társai kivégzését. (Közel negyvenezer tisztet végeztek ki, a teljes állomány majd hatvan százalékát. Ez is közrejátszott a Szovjetunió védtelenségéhez, amikor Hitler megtámadta a Sz.U.-t 1941 júniusában.)

Mandelstam nem volt politikus.  Költő volt. Még pedig Anna Ahmatova szerint: kivételes költő,…aki a voronyezsi száműzetés éveiben is kimondhatatlan szépségű és erejű dolgokat írt….” Kritikusai, azok, aki életrajzát meghamisítva írtak róla:  „miért nem hajtanak fejet olyan óriási és semmihez nem hasonlítható esemény előtt, mint egy olyan költő jelentkezése, akinek már a legelső versei is tökéletesek és senkiével össze nem téveszthetők?”

1938 márciusában az Irodalmi Alaptól kapnak beutalót, Mandelstam és a felesége, két hónapra, egy üdülőbe.  Különleges hely. Talán azért mehettek oda, mert így nem kellett keresni őket.

1938. május 2-án tartóztatják le másodszor. Aug. 2-án az NKVD különleges testülete ellenforradalmi tevékenységért öt év munkatáborra ítéli.

Szeptember 9-én hagyja el a Butirka börtönt, (elviszik), október 12-én érkezik a Vlagyivosztok alatti tranzitlágerbe, ahol december 12-én ismeretlen körülmények között hal meg. Erről két évvel később értesítik fivérét.

Nagyezsda Mandelstam nem hisz a hivatalos értesítésben. Pedig ritka kivételezettként kapott egy halotti bizonyítványt.  

Abban sem, hogy az általuk küldött csomagot visszaküldik, azzal, hogy a címzett

meghalt. Sokakkal beszélt, sokféle változatot hallott O.M. haláláról.  Csak remélte, hogy nem szenvedett sokat. „És máig csak hajtogatom magamban, hogy mennél gyorsabban jön a halál, annál jobb. Nincs iszonyatosabb a lassú halálnál.”

Itt akár be is fejezhetném. De közbeszólt a legfőbb hatalom: a halál.

Az interneten olvasom, hogy ez év április 1-én meghalt Jevgenyij Jevtusenko szovjet - orosz költő, az USA-ban. Különleges alakja volt a szovjet irodalomnak, amellett, hogy ragyogó költő, fenegyerek allűrökkel tűnt ki.

Ő volt az első, aki írt a Babij Jarról.

Babij Jar egy szurdok volt Kijev szélén. 1941. szeptember 29-30-án ott végeztek ki, lőttek bele a szakadékba 33.771 ukrajnai zsidót, főként asszonyokat, gyerekeket, öregeket az Einsatzgruppe géppuskásai. A zsidókat egyébként is módszeresen gyilkolták a Wermacht nyomában haladó kivégzőosztagok, ám Kijevben siettette a végüket, hogy a Vörös Hadsereg hátrahagyott partizánjai levegőbe röpítették Kijev belvárosának házait, a német katonák sokaságával együtt. A megszállók a zsidókon álltak bosszút. Az eljárás több felvonásban zajlott, a végén csoportonként, meztelenre vetkőzve kellett ott állniuk a szakadék szélén, ahol aztán géppuskával lőtték bele őket a szurdokba.

Később másokat, a nácik által halálra ítélt csoportokhoz tartozókat: partizánokat, szovjet katonákat, romákat is itt öltek meg, de ide dobálták be a szomszédos elmegyógyintézet gázzal megölt ápoltjainak holttestét. A Babij Jar kutatói 100-150 ezerre becsülik az áldozatok számát. A szovjet front közeledtekor, 1943 nyarán megpróbálták a bűntett nyomait eltüntetni.

A Babij Jar- nál nem emelhettek emlékművet a zsidó áldozatokért.  Sztálin zsidóellenes politikája miatt a holokauszt tabunak számított. Ezt a tabut törte meg Jevtusenko 1961-ben, egy irodalmi folyóiratban megjelent poémája.

Jevgenyij Jevtusenko: Babij Jar  

„Babij Jarban emlékmű nincs sehol.

Mély szakadék –, akár egy sírgödör.

Félelmetes.

Ma oly idős vagyok,

mint a zsidók: sok ezer év gyötör.

Úgy érzem, szörnyű fáradtság fog el:

Egyiptom ősi földjén én bolyongtam,

és én pusztultam el keresztre vontan,

a szögek nyomán rajtam még a jel.

És úgy érzem Dreyfus is én vagyok,

a nyárspolgár  elítélt, feladott,

gyűrűbe fognak, tömlöcaljba vetnek,

leköpnek, megrugdosnak,

kinevetnek,

s visongó finomcsipkés dáma-had

napernyőkkel döfködi arcomat.

Most Belosztokban kisfiú vagyok,

a vér patakzik padlóra, küszöbre,

döng a huligán kocsmahősök ökle,

pálinka s hagyma…förtelmes szagok.

Vas csizmasarkok közt kell összerogynom, rimánkodok, hiába – Ez a

pogrom:

„Üsd a zsidót, és mentsd meg a hazát!” Egy vad kupec anyám arcába vág.

Ó orosz népem!

Jól ismerlek én!

Egyforma néked bármelyik fiad,

de sokszor épp a mocskos búj mögéd,

s nevedben csörtet a garázda had.

Én tudom, a mi földünk csupa jóság,

s az antiszemita

alávalóság

az „orosz népi szövetség” nevében

ágál…Hogy föl nem pörzsöli a szégyen! Aztán úgy érzem,

Anna Frank vagyok,               

törékeny, gyönge áprilisi ág,

és szeretek,

de szótalan a vágy –

így jó:két szempár egymásba ragyog.

Jaj, rosszul látok!

Fojtogat a lég!

Nekünk nem int lomb,

nem kéklik az ég.

De kincsünk is van – estelente lágyan

összesimulni a sötét szobában.

Jönnek?

Ne félj – a tavasz lépte hallik – Ne félj.

a tavasz zsong csak, az morajlik. Jöjj közelebb,

úgy várom már az ajkad!

Dörömbölnek?

Jégzajlás szava jajgat!

Babij Jarban csak száraz fű zörög,

harag és vád ül itt a fák szemébe.

Némán sikolt a táj.

Kalaplevéve

megállok, s érzem, lassan őszülök.

Tömör, s hangtalan

ordítás vagyok ma.

Az ideföldelt tízezrek felett.

Minden agyonlőtt öreg

én vagyok ma.

Én vagyok minden

agyonlőtt

gyerek.

Felejtés, egy emlékemet se öld meg.

Zúgjon „Fel, fel, ti rabjai a földnek”,

mikor fekete sírgödörbe zárják

a föld utolsó antiszemitáját.

Bennem zsidó vér csöpp sincs, de azért

engem is tajtékozva ostoroz

az ádáz antiszemita.

S miért?

Mert orosz vagyok! Igazi orosz.”

Jevtusenko nem a 19. század végén született, ő már az én generációm. Ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg.

Sosztakovics megzenésítette a poémát, a XIII. szimfóniában, de csak egyszer adhatták elő, 1962-ben, mert rögtön betiltották.  

1966-ban ugyancsak Babij Jar címen jelent meg Anatolij Kuznyecov dokumentum regénye, két részletben, egy folyóiratban. (Egy internetes fórumon azt írták: szerencsés politikai pillanatban, a szovjetunióbeli antiszemita hullám rövid szünetében.) A cenzúra erősen megcsonkította, egy eredeti példányt azonban a szerző kicsempésztetett Nyugatra, ahol az csonkítatlan formában meg is jelent.

(Magyarul is megjelent 1968-ban. Megvettem, de nem tudom, hogy mennyire az eredeti alapján készült a fordítás.) Magát a szerzőt a KGB kiszekálta hazájából. Ő is, Jevtusenkóhoz hasonlóan az USA-ban telepedett le. Korán meghalt, 1969-ben.

Néhány részlet Sztálin antiszemitizmusáról.

A hivatalos marxista ideológia az emberek egyenlőségét hirdette. Mélyen elítélte az antiszemitizmust. Ezért is volt a zsidók nagy részének vonzó a kommunista párt.

A Sófár c. zsidó médiaportál 2007. márc. 28-án hosszú írást közölt Az antiszemitizmus orosz története címmel. Egyebek közt azt írják: „Az 1917-es forradalomban a zsidók rendkívüli részt vállaltak. A legnagyobb kisebbségi csoportot alkották az új kormányzatban, a bolsevik párt központi bizottságában, a rendfenntartó szervezetek irányításában és jelentős erőt képviseltek a Vörös Hadsereg vezetésében. Ezek a tények a zsidókat az antibolsevista előítéletek legfőbb tárgyává tették. A polgárháború idején a pogromok újra mindennaposakká váltak, amelyekben időnként a Vörös Hadsereg is szerepet vállalt.

A Szovjethatalom döntő lépéseket tett az antiszemitizmus ellen. 1918 júliusában Lenin kormánya rendeletet fogadott el a pogromok résztvevőinek törvényen kívül helyezéséről, ami a halálos ítélettel volt egyenlő.

Ezek után a Vörös Hadsereg főparancsnoka, a szintén zsidó Trockij parancsára

400 katonát végeztek ki a nyilvános pogromokban való részvétel miatt. Új törvények léptek életbe, amelyek az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulását halállal büntették 12 éves kortól. A szélsőséges antiszemitizmus a zsidóellenességgel szembeni túlkapásokba fordult át. Ez még a zsidók iránt lojális oroszok között is visszatetszést váltott ki.”

1931-ben Sztálin így fogalmazott: „Az antiszemitizmus a faji sovinizmus legszélsőségesebb formája, a kannibalizmus csökevénye…Az antiszemitizmus  veszélyes a munkásokra , téves ösvény, mely letéríti őket a helyes útról és a dzsungelbe vezeti őket…Az antiszemitizmus a Szovjetunióban a törvény teljes szigorával büntethető, mint a szovjet rendszerrel szemben mélyen ellenséges jelenség.”  

Ugyanakkor Sztálin, több forrás szerint gyűlölte a zsidókat. Pártbeli ellenfelei többsége zsidó volt. Személyi kultuszának kiépítésekor az antiszemitizmus új reneszánsza kezdődött. 1928-ban betiltották az ivrit nyelvű könyvkiadást, a jiddis nyelvű könyveket orosz nyelvűekkel váltották fel.

1930-ban a zsidók nagy részét kizárták a pártból, sokan munkatáborokba kerültek,

másokat kivégeztek. Ugyanennek az évnek végén bezártak minden zsidó iskolai intézményt, számos kulturális szerveződést megszűntettek.

A második világháború után a Szovjetunió támogatta Izrael államának megalapítását,

abban a reményben, hogy az új állam majd szocialista módon fog működni. 1948-ban Golda Meir lett Izrael első moszkvai nagykövete, rövid ideig tartó moszkvai tartózkodása alatt a zsidó népesség nagy lelkesedéssel vette körül. Sztálin állítólag megrémült, hogy ötödik hadoszlop szerveződik, és röviddel ezután megkezdődtek a zsidó ellenes akciók.

Az egyik első akció: utcai merényletnek álcázva megölték Szolomon Michoelsz színészt, a Zsidó Antifasiszta Bizottság vezetőjét.

Szolomon Michoelszről a Criticai Lapok Online formátumában (2015/07-08) jelent meg poszthumusz tanulmány Molnár Gál Péter színikritikus tollából, amelyben olvashatunk a Moszkvában működő Állami Zsidó Színház megalakulásáról, működéséről, egy kivételesen tehetséges rendezőről, és Michoelszről, erről a rendkívül csúnya és rendkívül tehetséges színészről. Állítólag Lear király szerepében egészen zseniálisat alakított. (Néhány évvel ezelőtt láttam az egyik filmet, amiről MGP írt, a Zsidó szerencse címűt, amiben Michoelsz játszotta a főszerepet, egy örökös lúzer kis zsidót. Remek volt. Nagy kár, hogy az összefüggések csak valahogy utólag állnak össze, holott, ha egy időben találkoznak, minőségileg más élmény születik.)

1929-től a színház vezetője Michoelsz.

A második világháborúban Szolomon Michoelsz és a költő Iszaak Fefer az Antifasiszta Zsidó Bizottság tagjaiként az USA-ban jártak, hogy a Szovjetuniónak támogatást szerezzenek. Az akciót Ehrenburg közvetítésével maga Sztálin rendelte el. Az 1943-as turnén Michoelsz 32 millió dollárt gyűjtött a német megszállók ellen küzdő hazájának.

1948 januárjában Michoelsz Minszkbe utazott, hogy megnézzen egy helyi színházi előadást.

Ott ölték meg orvul. Majd autóbalesetnek álcázták. Állami temetést kapott.

Megkezdődött a „kozmopoliták elleni harc”. A zsidó kultúra teljes megsemmisítése.

1949-1951 között bezárták az összes zsidó színházat, beszűntették az összes zsidó, jiddis időszaki kiadványt. 1952-ben hamis vádak alapján kivégezték a zsidó irodalmi élet elitjét.

 Sztálin 1952-ben kezdeményezte a zsidó orvosok elleni fellépést, minthogy, szerinte a zsidók nacionalisták, az amerikai hírszerzés ügynökei, és az orvosok között sok a zsidó nacionalista. 1953 januárjában megjelent a Pravdában egy aláírás nélküli cikk, amely megnevezett néhány orvost, akik terrorista tevékenységet folytatnak, és merényletet terveznek a magas rangú szovjet vezetők ellen.

Az orvosokat (ismert professzorok, köztük a Kreml orvosai) letartóztatják. Tervek szerint a halálos ítéleteket a Szovjetunió különböző nagyvárosaiban, nyilvános akasztásokon hajtják végre. Azt is tervezték, hogy a zsidókat összeírják, és, hogy „megvédjék őket a népharagtól”, deportálják valahová a Távol-Keletre, de útközben megtámadják a vonatokat, hogy a célállomásra minél kevesebben érkezzenek meg.

Ám az 1953 februárjára tervezett deportálás késett, mert késett az összeírás.

 Időközben azonban meghalt Sztálin, hivatalosan 1953 márc. 5-én, és elmaradt a zsidóellenes akció. A bebörtönzött orvosok kiszabadultak.

Megjegyzés:

Ez olyan egyszerűnek tűnik. Letartóztatják, majd szabadon engedik őket.

Csakhogy közben több mint két hónap telik el!

Az interneten találtam Jakov Rapaport: Emlékeim az úgynevezett „orvosperről”c. írását.  

Ebben idézi az 1953.január 13-án a központi lapok „Krónika” rovatában megjelent közleményét: Szabotőr orvosok egy csoportjának letartóztatása.

Rapaport magyarázatot fűz a közleményhez, megvilágítja az előzményeket, és körülményeket, ahogy az ügy lavinaszerűen dagadt. Megírja, hogy egy Kreml- ben dolgozó orvosnő tette a „gyilkos” orvosok iránti feljelentést, és emiatt Lenin renddel tüntették ki. Továbbá azt is, hogy levelek tömege érkezett az újságokhoz, amelyben követelték a bűnös orvosok elítélését.  És ahogy ilyenkor történni szokott, „a„népharag” megszervezése érdekében zsidó személyeket is bevontak az ügybe. Híres zenészek, zeneszerzők, színészek, irodalmárok és mások kellett, hogy megbélyegezzék „az emberiség söpredékét” és kérjék számukra a legsúlyosabb büntetést a központi lapok szerkesztőségeihez írott leveleikben.  A levél szövegét előre összeállították…Nem tudom az összes aláíró nevét – azokét, akik ugyanolyan áldozatai a kornak, mint akik ellen a levél irányult, kötelességemnek tartom viszont, hogy megnevezzem azokat, akiknek volt erejük hozzá, hogy ezt megtagadják, miközben pontosan tudták, milyen következményei lehetnek ennek.  Akit én ismerek: Mark Rejzen, a Szovjetunió érdemes művésze, Jakov Krejzer ezredes a Szovjetunió hőse, Ilja Ehrenburg író. Ez a dokumentum szerencsére nem látott napvilágot, de már megkonstruálásának ténye is sokatmondó.”

Képzeljük el, hogyan érezhették magukat az aláírók, és azok a letartóztatott orvosok, akik a kínzások hatására beismerték az általuk el nem követett bűnöket!

Rapaportot 1953. február 3-án tartóztatták le. Felesége könyörgött, hogy a kínzások ellenére se írja alá a sugalmazott vallomást, mert akik ezt megteszik, azokat agyonlövik. Rapaport leírja a börtönbeli kínzások menetrendjét, az alvásmegvonást és az éjszakába nyúló kihallgatásokat: „Az álmatlanság volt a börtönszigor legfontosabb eleme, amelynek hivatása az volt, hogy a foglyot akarat nélküli lénnyé változtassa. Nem tudnám már megmondani, hány napot töltöttem el álmatlanul, mindenesetre sohasem gondoltam volna, hogy képes vagyok kibírni ezt az álomelvonásos kínzást ennyi ideig. A végén már hallucinációim voltak.”

A nyomozást vezető tiszttől tudta meg, hogy a lefortovói börtönben van, amelyiknek az összes moszkvai börtön közül a legborzalmasabb volt a híre: nevezetesen, hogy onnan élve senki nem szabadul.

Ám mégis, szabadon bocsátják. Kap egy gépírásos igazolást, amelyben igazolják, hogy Rapaport Jakov Lvovics, szül. év 1898., 1953.február 3-tól 1953. április 3-ig vizsgálat alatt állt a volt Államvédelmi Minisztériumban.

Az OSzSzK   Büntetőtörvénykönyve 5.&-ának értelmében Rapaport Ja. L. ügyében a vizsgálat lezárult.

Rapaport Ja.L. teljes rehabilitációval szabadlábra helyeztetik.

                                                                                                      Aláírás

A Belügyminisztérium osztályvezetője

Rapaportnak azonnal a szemébe ötlik, hogy a volt Államvédelmi Minisztérium.

Szóval az MGB már nem létezik többé.

Azt már csak otthon, a feleségétől tudja meg, hogy Sztálin meghalt.

*

Amennyire lehet tudni, az antiszemitizmus a jelenkori Oroszországban sem szűnt meg. Hozzájárult, hogy az ország legvagyonosabbjai a zsidó oligarchák. De persze ürügyet mindig lehet találni.

Mindenesetre az elmúlt negyedszázadban több mint egy millió zsidó vándorolt ki az egykori Szovjetunió területéről Izraelbe: ezzel alaposan megváltoztatva az izraeli politikát, a helyi szokásokat, de megváltoztak a bevándorlók korábbi szokásai is.  

*

Utóirat

Voltaképpen, ahogy a végére értem, már el is felejtettem, hogy mi is volt az eredeti elképzelésem ezzel a Neked szánt összeállítással. Ahogy ez, vagy az a költő-író szóba került, ahogy különböző korszakok különböző történései belekeveredtek, egyre többször keresgéltem az interneten, mert amiről úgy gondoltam, hogy tudom, arról is kiderült, hogy nem tudom pontosan. Már pedig illik pontosnak lenni.

És persze az is kiderült, hogy az azonos korszakban élő-alkotó művészek nemcsak ismerték egymást, de volt közöttük kapcsolat. Például Mandelstam és Paszternak

között.  Amikor Mandelstam fölolvasta Paszternaknak azokat a vészthozó verseket, a költőtárs tiltakozott „Maga ezeket nem olvasta föl nekem!”.

És az is kiderült, hogy Sztálin közvetlenül beavatkozott az irodalom szereplőinek kapcsolatrendszerébe. Amikor Mandelstamot első letartóztatása után száműzetésbe küldték, Sztálin felhívta telefonon Paszternákot, és mintegy felelősségre vonta, hogy miért nem kiabál a barátja érdekében. A telefon után pedig, amit Paszternak mindenfelé elújságolt, erre Sztálin felhatalmazta, Mandelstam helyzete átmenetileg kedvező irányban megváltozott.

Azt is felfedeztem, hogyha újraolvasok valamit, mennyire másként olvasom, mint eredetileg. Mert azt ugyan nem idéztem, de annak idején, amikor megjelent magyarul Ehrenburg: Emberek, évek, életem c. visszaemlékezése 1962-63-ban, akkor rengeteg, számomra ismeretlen névvel találkoztam. Most, hogy újra kézbe vettem, már nem a nevek okoztak meglepetést, hanem az, hogy bizonyos történéseket megírt, másokat milyen óvatosan elkerült.

Végül nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és újraolvastam Sinkó Ervin: Egy regény regényét, vagyis 1935-37 közötti moszkvai naplóját, amiből az olvasó a sztálini Szovjetunió működésének szörnyűséges mindennapjait ismerheti meg, és az európai baloldali értelmiség a SzU. iránti vakságszámba menő elköteleződését.

És mindezt nem egy ellenforradalmár, hanem egy, magát kommunistának valló, de következetesen etikusan gondolkodó és cselekvő ember tollából.

Ami azt illeti, a múlt század húszas-harmincas-negyvenes éveinek történései nemcsak Európában, hanem a világ nagy részén, az USA-ban, vagy pl. Kínában hihetetlenül izgalmasak, hihetetlenül bonyolultak, és sokféle kutatás, feldolgozás, könyvek, tanulmányok, filmek sorozatai ellenére sem teljesen átláthatóak.

És ez a múlt még ma sem zárult le.

Csók, és elnézést a sok betűért

Nagyanyád   

Utó-utóirat

Még a szobafogságom idején Somogyi Ági barátnőmtől kölcsönkaptam Timothy Snyder: Véres övezet/Európa Hitler és Sztálin szorításában c. történeti munkáját. Vaskos kötet.

Úgy gondoltam, nem hagyhatom ki.

Timothy Snyder 1969-ben született az USA-ban, Ohio - ban. Történész, egyetemeit az USA-ban végezte, Ph D.-t Oxfordban szerzett. Számos külföldi egyetemen végzett kutatásokat. Érdeklődési területe Kelet-Európa és a Holokauszt.

Könyve bevezetőjében írja: „Európa szívében, a 20. század közepén a náci és szovjet rendszer mintegy tizennégymillió embert gyilkolt meg. Az áldozatok abban a véres övezetben éltek, amely Közép-Lengyelországtól Ukrajnán, Belorusszián és a balti államokon át Nyugat-Oroszországig terjedt. A nemzetiszocializmus és a sztálinizmus konszolidációja idején (1933-1938), majd Lengyelország közös német-szovjet megszállása alatt (1939- 1941) s végül a német-szovjet háború éveiben (1941-1945) ezt a régiót a történelemben soha nem látott mértékű tömeges erőszak sújtotta.

Az áldozatok főként zsidók, beloruszok, ukránok, lengyelek, oroszok és baltiak, azaz a szóban forgó országok népei voltak. A tizennégymillió embert 1933-1945 között, azaz mindössze tizenkét év alatt ölték meg, amikor Hitler és Sztálin is hatalmon volt. Bár hazájukból az időszak közepe táján csatatér lett, ezek a milliók nem a háborúnak, hanem egy gyilkossági politikának estek áldozatul. A második világháború a történelem legpusztítóbb konfliktusa volt, a világ csataterein elesett katonák mintegy fele ebben a régióban, a véres övezetben halt meg. Ám a tizennégymillió meggyilkolt ember közül egy sem volt aktív katona. Többségük nő, gyermek és idős ember volt…”

A könyv tizenegy fejezetében a szerző sorra veszi az időrendben történő pusztításokat, a Szovjetunióban az ukrán parasztok kiéheztetésével kezdődő  tömeges gyilkosságoktól – 3,3 millió férfi, nő, gyerek hal éhen– a náci halálgyárakig.

„ A gyilkolás legsötétebb korszaka akkor vette kezdetét, amikor Hitler elárulta Sztálint és 1941 júniusában a német erők behatoltak a nem sokkal korábban új területekkel gyarapodott Szovjetunióba.  Noha a második világháború 1939-ben, Lengyelország közös német-szovjet lerohanásával kezdődött, a rettenetes gyilkosságok legnagyobb része e második keleti betörés után következett be. Ukrajnában, Belorussziában, és a leningrádi körzetben, ahol a sztálini rendszer a megelőző nyolc év folyamán mintegy négy millió embert ítélt éhhalálra és lövetett agyon, a német erők feleennyi idő alatt még több áldozatot éheztettek és lövettek főbe.(Mert ugye, hatékonyabbak voltak!) A Wermacht már közvetlenül a támadást követően hozzálátott a szovjet foglyok éheztetéséhez, és Einsatzgruppéknak (akciócsoportok, mozgó megsemmisítőosztagok) nevezett különleges egységek kaptak megbízást a politikai ellenség és a zsidók kivégzésére. Az Einsatzgruppék, a rendfenntartó rendőrség (Ordnungspolizei), a Waffen SS és a Wermacht közreműködésével, meg a helyi kisegítő rendőri erők, valamint a milíciák részvételével már ezen a nyáron hozzáfogtak a zsidó közösségek felszámolásához.

Különleges helyzetben volt a balti országok zsidósága. Ezek az országok többszörös megszállást szenvedtek el. Először a Molotov-Ribbentrop paktum következményeként megszállta, illetve annektálta őket a Szovjetunió, majd amikor a német hadsereg megtámadta a Szovjetuniót, német kézre kerültek. De még a német megszállás előtt, amikor a szovjet adminisztráció elmenekül, sok helyütt, például Litvániában pogromokra került sor. 1941 júliusában a litvánok mintegy 2500 zsidót ölnek meg. A német és a nacionalista helyi propaganda elhitette a lakossággal, hogy az NKVD által elkövetett atrocitásokért a zsidók a felelősek. Ez a litvánok közül sokakat bosszúra késztetett. A német megszállás kezdetén még a németek hajtották a kivégzőhelyekre a Kaunasban élő zsidókat, később már gyilkoltak a litván egységek is. A Litvániában működő Einsatzkommando 1941 decemberében jelentette, hogy Litvániában megoldódott a zsidókérdés, 133 346 személy kivégzéséről számoltak be, akik közül 114 856 volt zsidó.

Snyder leírja a Véres övezetben kialakult, különböző kivégzési módokat, úgy, mint a tömeges agyonlövések, a zárt gépkocsikba szénmonoxid befúvás, akasztás, stb.  

Auschwitz -ról mindenki hallott, de a nácik által megszállt Lengyelország területén működött még öt nagyobb létesítmény: Chelmno, Belzec, Sobibor, Treblinka, Majdanek. Ezekben többen pusztultak el, főként zsidók, mint Auschwitz-ban.

Himmler – a végső megoldás legfőbb kivitelezője –személyes ambíciója volt, hogy áttörje a nők, gyerekek agyonlövésének gátját képező lélektani határokat. Sikerrel járt. 1941 októberében egy belorusz városban jóformán az összes zsidót megölték.

Snyder idézi egy német-osztrák rendőr feleségének írott beszámolóját a gyilkosságokról: „Az első kísérlet közben még egy kicsit remegett a kezem, de aztán az ember megszokja. A tízedik menetben már nyugodtan céloztam, és biztos kézzel lőttem le a sok nőt, gyereket, kisdedet…A csecsemők nagy ívben repültek át a levegőn, és mi röptükben lőttük darabokra őket, mielőtt a testük a gödörbe, meg a vízbe esett.”

A szerző a könyv A sztálini antiszemitizmus  c. fejezetében írja: „Ameddig Európa nagy részét a kommunisták kormányozták,  a holokausztot nem lehetett a maga igazi mivoltában szemlélni….Egyetlen apró módosítás árán a holokausztot egybe lehetett mosni egy általános szenvedéstörténettel, és a zsidó civilizáció, amely valaha központi helyet foglalt el Kelet-Európában, máris kívül rekedt a történeten...  A háború után mind az európai zsidóság által hagyományosan lakott vidékek, mind a halálgyárak és kivégző helyek a kommunista világon belül terültek el. Amikor Sztálin újfajta antiszemitizmust mutatott be a világnak, azzal kisebbítette a holokauszt súlyát.  A holokausztnak a hetvenes és nyolcvanas években egyre erőteljesebben körvonalazódó nemzetközi, kollektív emlékezete német és nyugat-európai zsidók, valamint áldozatok kisebb közösségeinek élményeire épült, és persze Auschwitzra, ahol az összes meggyilkolt zsidónak „csupán” az egy hatoda pusztult el. A nyugat-európai és amerikai történészek és emlékezők igyekeztek helyrehozni a sztálini torzítást, csakhogy közben a másik végletbe tévedtek: gyorsan átsiklottak az Auschwitztól keletre kiirtott csaknem ötmillió zsidó és a nácik áldozatául esett szintén közel ötmillió nem zsidó fölött. A holokauszt keleten elveszítette a maga megkülönböztetetten zsidó jellegét, nyugaton pedig hiányoztak hozzá a konkrét földrajzi vonatkozások – így igazából sosem vált az európai történelem részévé, jóllehet Európából is, máshonnan is egyre többen értettek egyet abban, hogy mindenkinek emlékeznie kell rá.”

A történelemnek, az emberekkel történteknek természetesen vannak irodalmi megjelenítései.  Itt most csak a Véres övezet-ről született, és általam ismert szépirodalmi munkákat jelölöm meg.

2010-ben jelent meg magyar nyelven Piotr Rawicz: Az ég vére, amelyet a lengyel-ukrán –zsidó szerző franciául írt és Párizsban, 1961-ben adták ki. „Az ég vére…Egy halálra ítélt város története, ahol élőhalottak élik a közösségi lét végjátékát.

Egy emberé, akinek egyetlen hazája a menekülés és a kudarc. Elnéptelenedett föld, fölégetett városok, börtönök és türelmetlenül várakozó, hússal teli vén malmok a világ végén, valahol, a szinte csak legendában létező ukrajnai síkságokon, és hegyvidéken…  Kesernyés humorú anekdoták, ironikus történelmi betétek, legendák, versek és az apokalipszis vad vágtája.”  A kegyetlenségnek az elképesztő megnyilvánulásai, de oly módon ábrázolva, mintha mindaz magától értetődő lenne. Emberek földbe beásva, a fejük akár a káposztafejek. A halálraítélt város zsidó vezetőjére a megszállók ráadnak egy díszes vörös ruhát, és arra kényszerítik, hogy táncoljon. Orosz táncot, zsidó táncot. Az öregember ropja, noha már látomásai vannak. Tánc közben aztán agyonlövik.

 A szerző, aki valószínűleg azonos a könyv folyamatosan menekülő főszereplőjével, végül Auschwitzba kerül, három évig volt fogoly, szabadulása után feleségével Párizsban telepedett le.  Felesége halála után, 1982-ben öngyilkos lett.

Jichak Katzenelson: Ének a kiirtott zsidó népről

Halasi Zoltán: Út az üres éghez

 „Találtam egy holokauszt poémát, megtanultam miatta jiddisül, magyarra fordítottam, gondoltam, írok hozzá egy rövid utószót és kész. Ez hat éve történt.

A hat év eredménye három könyv.” írja a könyv előszavában Halasi Zoltán,(szül.1954) költő, műfordító. A könyvet a Kaligram adta ki, 2014-ben.

Jichak Katzenelsonról az Előszóban: „1886-ban született Karelicsben, a mai Fehéroroszország területén. Élete javarészét Lodzban élte le pedagógusként, tevékeny és elismert szereplője volt a lengyelországi zsidó szellemi életnek. 1939-ig főleg héberül írt, cionista elkötelezettségének megfelelően. A varsói gettóban jiddisre váltott, a lengyel zsidóság beszélt nyelvére.”

A fülszövegben: „Végigélni három évet a varsói gettóban, éhezést, megaláztatást, látni a deportálást, elveszíteni mindenkit, családot, barátokat, nézni az égő gettót, utolsó élőként szólítani a halottakat…Jichak Katzenelson lengyelországi zsidó költő azonban megbízást kapott…társai azért menekítették ki a varsói gettóból, hogy mondja el az utókornak, ami elmondhatatlan. A poémát végül egy (franciaországi) internálótáborban írta meg 1943-44 fordulóján…A huszadik századi költészetben páratlan népsirató született. A pusztulást a költő sem élte túl, Auschwitzban ölték meg 1944 tavaszán.”

Halasi Zoltán, még mindig a bevezetőben: „…Lengyelországból (Lettországból, Litvániából, Ukrajnából, Romániából) a náci pusztításnak köszönhetően eltűnt egy nyelv, eltűnt egy szokásvilág, eltűnt egy látásmód, egy észjárás, egy emlékezésfajta, eltűnt egy egész kultúra – Jidisland, az országhatárokon átívelő ország örökre elsüllyedt. Holott e kultúra képviselői mindent megtettek azért, hogy belépjenek a modern európai nemzetek sorába. Közép-és felsőfokú oktatási intézményeket alapítottak, java értelmiségük nekifogott, hogy a népi kultúrát felemelje és közkinccsé tegye, amíg nem késő. Napi-, heti és havilapok sokaságát jelentették meg. Íróik és költőik a modern áramlatokba illeszkedtek, műfordítói… élvonalbeli kortárs világirodalmat tolmácsoltak, virágzó kritikai irodalom folyt Minszktől Varsóig, Vilnától Bukarestig. Jidisland virágkorát, ha szabad így mondani, reformkorát élte, amikor Berlinben és Moszkvában szinte egyidejűleg eldöntötték, hogy a homogén birodalomé a jövő, és ebben a kiskultúráknak nincs helyük többé. A bolsevikok a ’tisztogatást’, a nácik a népirtást választották.”

A Halasi által jelzett három könyv egyike Jichak Katzenelson 15 énekből álló poémája. A második könyv a szerző munkája az Út az üres éghez c. prózai összeállítás, különböző, zsidó és náci dokumentumok, személyes beszámolók alapján.  A harmadik könyv, Függelék/Da Capo - Középkor.

Európai történelem, versben.

E harmadik könyvről írja a szerző:

„A zsidók kezdettől statisztái csupán az európai történelemnek. Minthogy szétszórva éltek, nacionalizálódó világunkban rendszerint a rövidebbet húzták. Ráadásul nem egyszerű kisebbséget alkottak: a kereszténység élő tagadásának számítottak szerte a kontinensen, ami a kollektív elvetemültség bélyegét ütötte rájuk.

Nyilvánvaló tehát, hogy a holokauszt forrásvidéke nem szorítkozhat az Oderától Rajnáig vagy a Nyemántól a Donig terjedő területre. A know-how közös munkával alakult ki a középkor folyamán... Ezek a bármikor előkapható sztereotípiák évszázadokon át szolgáltak alapul zsidók tömeges meggyilkolásához.”

Engem azonban – fűzi hozzá, „a középkor megjelenítésében legalább ennyire érdekelt a keresztény társadalom önképe. Az a kasztrendszerű kultúra, amely szeretetet prédikál, holott a másik lenézésére épül. Örökölt és örökkévalónak gondolt előjogokra, konfliktushelyzetben azonnali fegyverhasználatra.”

Ezek ismerős gondolatok.

Maguknak a verseknek a megértéséhez viszont türelem és figyelem szükséges.

A korszakról szóló irodalmi munkák közül nem hagyható ki

Vaszilij Grosszman, (szül.1905. Bergyicsev, Orosz birodalom, meghalt 1964. Szovjetunió, akit föntebb már említettem), két részből álló regénye. Az első rész: Az igaz ügyért 1952-ben készült el, a sztálingrádi ütközetről szólt, a cenzúra és a kritika egyaránt negatívan fogadta. Az írónak gyökeresen át kellett írnia, és csak folyóiratban, folytatásokban jelenhetett meg. A második rész kéziratát: címe: Élet és sors az író elküldte a Znamja nevű folyóiratnak. Ezt követően, 1961 februárjában a KGB házkutatást tartott a folyóirat szerkesztőségében, Grosszman lakásában, lefoglalták a kéziratot, a mű vázlatait, piszkozatait.

A kézirat sorsáról Mihail Szuszlov, az SzKP központi bizottságának ideológiai titkára döntött: „A kézirat szerzőnek történő visszaadása szóba sem jöhet, a regény kiadásáról a Szovjetunióban az elkövetkező 200-300 évben szó sem lehet.”(!)

A regényt 1980-ban Lausanne-ban adták ki.

Az Élet és sors kéziratával együtt a Panta rhei c. regényének kéziratát is lefoglalták, ezt Grosszman emlékezetből újra írta. Fontos könyv. Részben leírja az ukrajnai éhínség történetét, ahogy egy szemtanú látta, megélte, részben a kegyetlen életet a Gulagon. De legalább annyira fontosak a főhős, a Gulagon töltött harminc év után szabaduló Ivan Grigorjevics töprengései Oroszországról, Leninről és Sztálinról.

„Mondjuk, a személyes jellegű kapcsolataiban, a barátainál éjszakázva, a közös sétákon, társainak segítséget nyújtva Lenin mindig kedves, engedékeny és udvarias volt. Ugyanakkor politikai ellenfeleivel szemben állandóan a könyörtelenség, a hevesség, a gorombaság volt jellemző rá….Lenin a vita során nem igyekezett meggyőzni ellenfeleit….Lenin a vita során nem az igazságot kereste, hanem a győzelmet…És kiderült, hogy Lenin mindennapi, megszokott családi vonásainak semmi közük az új világrendszer vezérének vonásaihoz…

Lenin türelmetlensége, megingathatatlan célratörése, megvetése a szabadság iránt, a más nézeteket vallókkal szembeni kegyetlensége és az a képessége, hogy szemrebbenés nélkül söpörje el a föld színéről nemcsak a kastélyokat, de egész járásokat, kerületeket, kormányzóságokat is, amelyek kétségbe vonták ortodox igazságát – mindezek a vonások nem október után alakultak ki Leninben. Ezek a vonások már Vologya Uljanovban is megvoltak. Ezek a vonások mélyen gyökereztek.

Mindezek az adottságai, akarata, szenvedélye egyetlen célnak volt alárendelve: magához akarta ragadni a hatalmat.

Ennek érdekében mindent feláldozott, a hatalom érdekében megölte a legszentebbet is, ami Oroszországban volt: Oroszország szabadságát. Ez a szabadság gyermekien tehetetlen és tapasztalatlan volt. Honnan is lett volna az ezer éves rabság országában született nyolc hónapos kisdednek tapasztalata?”

Az orosz értelmiség színe- java a múlt században,„ valamennyien látták az  orosz lélek erejét, tisztában voltak azzal,  hogy mit jelent az egész világ számára,  de nem látták, hogy az orosz lélek nem született szabadságra, hogy az orosz lélek ezeréves rabszolganő.”

Az orosz történelemre az alávetettség, a jobbágyság szellemisége volt jellemző. 

A szovjet rendszer Lenin alkotása, és noha Lenin ezek ellen küzdött, mégis, paradox módon ezek szellemében alkotta meg az államot.

*

Panta rhei: Epheszoszi Hérakleitosz (kb. Kr.e. 535 – Kr.e. 475) görög filozófus mondása: Minden folyik. Minden változik.

1991. december 8-án Oroszország, Ukrajna és Belarusz hivatalosan megállapodott egymással a Szovjetunió megszüntetéséről.  December 21-én 10 volt tagköztársaság és a formailag még egyetlen tagköztársaságnak számító Üzbegisztán képviselői kimondták a Szovjetunió megszűnését, s megállapodtak, hogy nemzetközi jogi szempontból a Szovjetunió örököse kizárólag Oroszország lesz.

Gorbacsov december 25-én televíziós beszédben hivatalosan is lemondott az akkor már de facto nem létező szovjet elnöki tisztségről. A szovjet parlament utolsó ülésére december 26-án került sor, amikor a parlament feloszlatta magát, és 1991. december 31-i dátummal kimondta a Szovjetunió megszűnését.

Ma a Szovjetunió helyén az Oroszországi Föderáció, vagy egyszerűen Oroszország áll.

Jelenlegi vezetője, elnöke 2012. május 7-e óta, immár harmadízben Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin, született 1952. október 7. Leningrád, (ma ismét Szentpétervár) Szovjetunió.

A Forbes magazin szerint a világ egyik legbefolyásosabb embere, regnálása, amerikai professzorok szerint egyre markánsabban mutatja az autokrácia jeleit, amely az orosz konzervativizmus lényegi eleme.

1970-75 között a Leningrádi Állami Egyetem jogi karán nemzetközi jogot tanult.

Pályafutását az Államvédelmi Bizottság (KGB) leningrádi szervezetének munkatársaként kezdte, fokról-fokra ért el egyre magasabb pozíciókat.

Autokratikus törekvéseitől Magyarországnak nem kell tartania, Putyin elnök gyakori vendég Budapesten, jó viszonyt tart fönn miniszterelnökünkkel.